Boldogság

"Tulajdonképpen mi a boldogság? Hisz minden ember ezt másban leli. Vagy senki sem találta még meg?"
Sokat töprengek azon, vajon milyen érzés boldognak lenni? Őszinzén, erre nem tudok kielégítő választ adni. Éreztem már valami hasonló bizsergést a szívemben, de az nem az volt mit olyan boldogságnak nevezik, aminek olyan hatalma van, hogy szinte bármire képessé teszi az embert. Érzem hogy inkább a szenvedés vájta lelkembe örök honát. "Az éveim száma még csekély, de máris érzem hogy a boldogság csak szép hangok sora, sehol nem találom." Talán azért, mert még nem tapasztaltam az igazi boldogságot? Szeretnék boldog lenni, (ki nem?) de az élet gondjai túl hatalmasak, és a boldogságom a szenvedés árnyékolja be. Félek boldognak lenni. Túl sokat csalódtam már mindenben. Nem merem magamba engedni a boldogságot. Rettegek attól, hogyha eluralkodik rajtam, a csalódás jobban fog fájni. És vajon mi a boldogság? Valakinek a pénz, valakinke a családja, valakinek valami más. De akinek senkije sincs, hogy legyen boldog? Miért jó boldognak lenni? És vajon miért Kell boldognak lenni? Mivel még nem igazán tapasztaltam a boldogság mámorító erejét, ezért nem is tudok válaszolni. Kitatom a boldogságot, de nem találom. De azt az egyet tudom, hogy így nem érzem magam boldognak. A sok csalódás, a sok átverés, az álszent hamis barátok... Mind rátettek egy-egy lapáttal a dologra. Hogy miért vagyok ilyen? Ilyen kezdetek után csodálkoztok? Ilyenné tett ez a szemét élet!" Igaz, még fiatal vagyok, de már tapasztaltam, hogy ebben a zord világban nem könnyű boldognak lenni, ahol mi vagyunk saját érzelmeink gyilkosa. Itt mindenki csak a saját feje után megy, és nem tud megállni egy pillanatra, hogy kiálljon a sorból, és értékelje az életét. Mindenki csak az önmaga javát akarja, és nem gondol a szeretteire. Ha vannak még egyáltalán neki, ha nem taszitotta el megától az utolsó embert is. De boldog ez az ember? Nem! Csak annak hiszi magát. Addig, amig rá nem jön, hogy ő volt a kiábrándító, és nem az a másik ember. Ebben a kemény világban, ahol minden betévő falatért véres verejtékkel meg kell kűzdeni, nem könnyű boldogbak lenni. Szeretetet lassan felváltja a düh, és a gyűlölet. Ezt én is érzem. De hogyan lehet mindenkit gyűlölve boldognak lenni? Igaz, akadnak kivételek, akik már megtalálták a boldogsághoz vezető utat, nem is kevesen, de én még csak kutatom az utat. Kezdem már feladni a reményt, hogy valaha is ráléphetnék a mámorító boldogság útjára. Őszintén, rossz nézni mások boldogságát, mikor nekem csak a gytrelem és a szenvedés jutott. Fáj a szívem. epekedve vágyom a boldogság után, De valaki mindig előbb ér oda. Miért pont velem történik mindez? Miért nekem jutott ez az élet? Szeretném ha egyszer valaki választ tudna adni az ezernyi kérdésemre... " Zordon felhők igázzák le a fakó nap halvány korongját, ahogy a sötétség borítá be vágyaink haldokló templomát." Az én vágyaim templomát már rég elnyelte és felemésztatte a sötétség. Vajon, mi az oka lelkem különös állapotának? Sajnos választ megint nem kapok. Sötét gondolataim gyakorta visszemerülnek a szenvedés baljós árnyainak kárhozatos tavába. Megalázva, meggyötörve, menekülnék az ismeretlenbe. A boldogság már csupáncsak egy illuzió. Menekülnék egy olyan helyre, ahol boldog lehetnék, és meglelhetném a hőn áhitott boldogságot, és beállhatok azok közé, akik magukat boldognak mondják. a Boldogsággal, akkor majd értékelni tudnám ezt a világot, és meglelhetném benne azt a kevés jót, amit magában hordoz, és tehetnék egy lépést egy jobb világ felé ahol mindenki boldog...
De az még csak egy halovány árny szívem tavának sötét vizű tükrén, csak egy álom a sok közül. Remélem eljő az az óra, a boldogságom órája, vagy fejem boldogtalanuk hajtom le a halál ölébe, és ajkamon érezni fogom rideg csókjait....