2015. augusztus 1., szombat

Nem goth vallomások

Csókolom népek! Igazából azért kaptam kedvet, mert felvettek egy csoportba (Dark Blogközösség) és gondoltam jó móka nekem is írni erről. Szóval íme nekem is néhány vallomás.

1. Szeretem a core zenéket (hardcore, post-hardcore, metalcore, deathcore stb)

2. Alapjába véve Straight Edge vagyok (lehető legminimálisabbra csökkentettem az alkohol fogyasztásom, nem dohányzom nem fogyasztok tudatmódosító szereteket)

3. Az extrém külsőm ellenére nem szeretem ha az emberek megnéznek maguknak. Csak saját magamnak öltözöm így.

4.Nem szeretem a sátánizmust. Számomra nem hordoz semmilyen vallási értéket és úgy érzem, hogy a célja nem más, mint a megbotránkoztatás és a lázadás.

5. Annak ellenére, hogy nem igazán kedvelem a médiát, újságíróként dolgozom (operatőr, vágó).

7. Nem szeretem a vér látványát. Az "öncsonkítós" képektől egyenesen falra mászok.

8. Kocka vagyok. Képes vagyok órákig Wowozni.

9. Látszat ellenére egy "lelki szemetesláda" vagyok. Szeretek segíteni az emberek lelki gondjain.

10. Nem szeretem a goth metalt. Szerintem sokat elvesz a hangulatból és már egyáltalán nem hallgatom.

Köszönöm a figyelmet!

2015. április 15., szerda

2014. május 26., hétfő

Változások az életemben

Huhh... Hol is kezdjem... Ez a bejegyzés most eléggé személyes lesz és remélem tanulságos is azoknak akik most épp egy mélyponton mennek keresztül. Azt hiszem nem kell külön hangsúlyoznom milyen személyiségem volt régen. Régen minden kis dolog miatt depresszióztam. Aztán történt egy hatalmas változás az életemben. Nem mások miatt történt, hanem magam miatt, vagyis ha azt gondolod hogy valakire szükséged van hogy pozitívabb legyél akkor tévedsz. Először mindenkinek a saját háza... akarom mondani a saját lelke táján kell rendet tennie. Nem várhatod el hogy az emberek törődjenek veled, ha folyton azt kapják tőled hogy milyen szar az élet. Igaz nekem is vannak rossz napjaim de igyekszem már nem elsülyedni ezekben a rossz gondolatokban és az elhatározás megtette a hatását. Érdekes dolog hogy a lélektani kutatók megállapították, hogyha valaki megjátsza az önbizalmat, akkor előbb utóbb valóban lesz neki. Nos én gyakran teszek olyan "egoista" kijelentéseket hogy rokksztár vagyok, félisten, stb, és gyakran tényleg segít és dob a hangulatomon. Nos kanyarodjunk vissza az eredeti témához, a változáshoz. Nos miért lettem ilyen? Érdekes mód ez onnan indult hogy kicsit másképp kezdtem el szemlélni a világot. Régebben úgy gondoltam hogy semmi jó nincs itt, gyakran még az öngyilkosság gondolata is megfordult a fejemben, de észrevettem hogy az emberek akikkel beszélek szomorúak lesznek attól hogy olyanokat írok, én pedig nem nagyon szeretném lehúzni az embereket lelkileg. Nos elhatároztam hogy pozitívabban fogok gondolkodni. Az emberek sokkal kellemesebbnek találják az olyan ember társaságát aki mosolyog, lehet vele hülyülni, viccelődni, mit az olyan társaságot aki lehúzza őket. Néha elég csak annyi hogy mikor reggel felkelsz csak annyit teszel, hogy mosolyogsz. Érdekes hatással lesz a napodra. Később aztán jön az elhatározás, hogy nem fogsz minden apró dolog miatt kiakadni. Szomorúvá tesz a dolog hogy látom hogy mások milyen drasztikusan nincsenek kibékülve önmagukkal. Igaz én sem vagyok teljesen, de igyekszem mindent megtenni azért, hogy máshogy fogjam fel a dolgokat. Igazából nincs ésszerű okfejtés ami megmagyarázná most a jelenlegi lelkiállapotom, de érzem hogy pozitívabb vagyok, tele reménnyel. Már máshogy állok hozzá a dologhoz. Ha az életed monoton és úgy érzed hogy egy mókuskerékben vagy érdekes dolgok tudnak változtatni a dolgokon. Vicces, hogy rajtam egy új frizura dobott valamennyit. Szóval egy kis változás sokat dob a hangulaton. Nos hirtelen ennyi jutott eszembe. Összegezve, sokkal pozitivabban állok hozzá a dolgokhoz és ez sokat dob a hangulatomon is. Igaz sokan húzzák most a szájukat hogy ők úgysem tudnak pozitivak lenni, de néha elég az ha csak annyit mondasz hogy "megcsinálom, kemény vagyok!" Végszónak annyi hogy ne feledd, különleges vagy, vagy olyan jó mint bárki és hogy bármit elérhetsz ha akarod! További szép napot! Itt egy cica vidításképp :D

2014. május 23., péntek

Elhatározás...

Ma éjjel hirtelen elhatározástól vezérelve úgy döntöttem, hogy csinálok Facebookon egy oldalt a blogomnak... ezáltal könnyebben ellehet majd érni és időben lehet értesülni az új bejegyzésekről...
Ha valaki itt jár és tetszik neki az dobjon egy lájkot ide: https://www.facebook.com/halaltanc

Köszönöm!

Versek

Ne ítélj

A sors megtanított arra,
hogy az élet egy kegyetlen hajsza,
egy dolgot tehetsz, hogy boldogan élhess,
sose ítélj másokat, hogy te se ítéltess.

Lehet más a norma, más a felfogás is,
de én is ember vagyok és talán különb is,
ha nem akarod, hogy bántsanak te sem bántasz,
mert minden gyűlölettel teli szóval csak önmagadnak ártasz.



Ég veled...

Nem követtél engem a mindeneken túlra,
nem léptél velem rá a keskeny útra,
s hagytad elhervadni ki szívből szeretne,
halovány árnyék vagy s legyintesz nevetve.

Mert semmi vagyok, csak egy törött szív,
világok határán megroppant híd,
s minden percem oly tünékeny,
mint őszi harmat a száraz faleveleken...


Ima a mindenség urához

Vétkes idők, mint tekergő kígyók tengere,
beborítja testem, s lényem egészét.
Hol vagyok s talán vagyok -e?
Világok között bolyongó lélek,
mozdulatlan csigolyái a lázadó létnek...
Univerzum dícséri neved ó Isten.
De miért nem nyilik szám miért néma nyelvem,
hogy dicshimnuszaidat zengje bűnös fejem.
Bosszú galád Istene vagy te...
Kacagva nézed világok roppanó gerincét,
zúgatod fejünk feled bosszúd,
ha birkamód nem követjük szavaid.
De te mondtad, hogy ne menyen le nap
a te haragoddal, de a te napod örökké tart.
Világosságba burkolózó árny vagy te,
s ha szemem rád emelem retináig
égető orcád fényes sötétsége...
Térdre esek előtted és könyörgöm
ne gondolj rám ó Isten..
legyek csak örökké a hátad mögött,
ne emeld felém tekinteted,
mert ha sárba tiporsz is,
nagy nevedet nem dicsérhetem...



Barátság...

Barátság... Talán elrejtőztél
lelkem ráncaimba... Vakon is
pontos döfésed szívembe,
s már halott vágy vagy csak,
te barátság...



"...Sajnálom magam..."

Megszületünk vérben és mocsokban,
mint szennyes lelkek halott városokban,
ne te mond meg hogy mi a jó,
hisz' minden szép csak illúzió.

Sírunk csak mert nekünk semmi se jó,
nyáron a meleg, télen a hó,
mindig mást akarunk ami járna nekünk,
háború van de nincsen fegyverünk.

Nem harcolunk már semmiért,
ujjal mutogatunk elhasznált lelkünkért,
megriadunk a magas falaktól,
tükörbe nézve csak undorodunk magunktól.



Hachinak

Minden vágás a kezeden,
egy-egy vágás a kötélen,
ami összeköt minket,
fáj hogy nem tudok segíteni
de én is ugyanúgy vérzek...



Szívek hőse

Fejemben és szívemben a férgek,
szavak sebeztek akár a méreg,
de itt leszek és maradok,
és csak magamért harcolok!

Nem hiszek többé a hazug szónak,
Szívek hitvány csalójának,
Éjszakai hű mámornak,
Ajkakra égett hazug csóknak.

Szívem immár kőszikla
Minden titkok tudója,
A páncélomon nincs több rés,
Nyomomban a feledés.

Hőse vagyok az új kornak
Törött szívű harcosoknak,
Minden lépésem ezer árny kíséri,
De nincs olyan teher amit ne bírnék ki!



Költészet

csak szavak egymás mellett,
jelentősége nincsen,
foltos költészet,
de ez minden kincsem...



Ki kell tartani

A hiába mondott szó,
a szívben káoszt teremt,
zajos lelkek hada aluszik,
s a csend csak csendet jelent.

Elhalkul minden,
Szóra szó nem felel,
köddé válik a semmi,
mert a holnapot csak akarni kell.



Nép hatalma
(ima Thorhoz)

Védj meg minket a pusztulástól
Odin fia, hatalmas Thor,
Ne üljön felettünk népünk,
szégyenteljes halotti tort.

Kardot kovácsolunk az ekevasból,
reszkessen az ellenség,
mert megérezheti a pöröly
hatalmas nagy erejét.

Paraszt ember ha harcra kész,
vihar kél és menydörög,
ne feledd el sohasem,
Odin fia mindörök.



Szent karácsony éjjelén

Fák alatt csomagolt szeretet,
Hamis télapónak küldtél tegnap levelet.
Odakint a parkban, ünnepel a hajléktalan,
Hatalmas házban, magányos gondtalan.

Az utcánkon kóborló kisgyerek,
Kitaszitotta a családi szeretet.
Hamis mosolyé most a karácsony,
Arzén csillog a most sütött kalácson.

Rég látott rokonok vicsorognak egymásra,
Kezd lehullani róluk a szeretet álraca,
Régi sérelmek kerülnek előtérbe,
Apa a fiát rugdalja vesébe.

Padon alvó öreg hajléktalan,
És neked is magányos gondtalan,
Kitagadott gyermekek,
Kiket felemésztett a karácsonyi szeretet,
Kórházban ágyon fekvő tini,
Kit az apja nem tanitott meg hinni,
Boldog Karácsonyt.

2013. december 19., csütörtök

Szeretek élni, mégis mindig megakarok halni

Első mondat. Igazából még nem tudom mit akarok mondani. Csak valamit, valamit ami megmagyarázza, hogy miért is vagyok ilyen, vagy hogy egyáltalán mi vagyok. Akkora bennem a zűrzavar, hogy magam sem tudom, hogy hol az eleje. Élet. Érdekes elgondolkodnom rajta. Rövid, mégis oly hosszú. Eléggé vicces érzés mikor az élet szeretete keveredik a halálvággyal. Miért akarok élni? Gyáva vagyok meghalni? Nem. A haláltól nem féltem sosem. A szembesülés pillanatától sem, mikor bizony kisgyermekként ültem kint az udvaron egy fatuskón és hallgattam a háború zaját. Háború volt. Nem csak odakint, hanem idebent is. Megfogok halni? Igen. Mint mindenki más. Az élet velejárója. De mikor jön ez az ideje? Szeretek élni, mégis mindig megakarok halni. Túl mélyre kerültem volna? Nem vágom fel az ereimet, nem kötöm fel magam és még gyógyszert sem veszek be. Nem fajul tetlegességig ez az iszonyatos halálvágy. Nem akarom, hogy gyengének lássanak. Felveszem a maszkom, de az nem én vagyok. Hányszor hangoztatom, hogy mennyire kemény vagyok és kitartó. Pedig belül már régen kudarcra ítéltem magam. Félek az emberektől. Elhatározom, hogy nem engedek közel senkit sem magamhoz, aztán jön valaki aki egy pillantással lecsatolja a páncélom. Lehet túl érzékeny vagyok. Elgondolkodom, hogy vajon vagyok -e én fontos valakinek annyira, mint amennyire fontosak voltak nekem azok az emberek akiket egykor szerettem. Nekem sosem volt gyerekkori barátom. Én társaságból társaságba kerültem mindig, az aktuális barátnőmnek köszönhetően. Sosem volt olyan ember aki engem tartott a legjobb barátjának. Nekem viszont számtalan. Nem tudom mitől lettem ilyen. A suliban mindig piszkáltak, itthon sem volt más a helyzet. Nem találom helyem ebben a világban. Nem tudok beilleszkedni a társadalomba. Már a szórakozás sem a régi. Már csak azt figyelhetem ki köt épp belém. Semmilyenek a napjaim. Meló, itthon. De nincs erőm változtatni rajta. Szerelem is olyan reménytelen. Helyben nem találok senkit sem. Valahogy nem vagyok kibékülve a környezetemmel. A "nekem való" lányok meg nagyon messze vannak. Néha úgy érzem, gyorsan belenyugszom a dolgokba. Csendet akarok a lelkemben. Tudni egyáltalán, hogy mit akarok. Egyszerre nem tudok mindenkinek megfelelni. De nem is akarok. Élni akarom a saját életem, vagy meghalni végre. Néha átsuhan rajtam az érzés, hogy az élet elmúlik akkor egyáltalán érdemes -e harcolni. Erre a kis időre kivenni a részünket nekünk is a jóból, hogy mi is kaphassunk egy szeletet abból a tortából. Hát az aktuális hangulatomtól függ, hogy épp mit akarok. Néha tombol bennem minden és a világot akarom megváltani, aztán az első akadálynál meghátrálok. Félek a jövőtől, mely úgy érzem nem tartogat sok boldogságot számomra. Félek attól, hogy egy pillanat alatt összeomlik az, amit eddig felépítettem. Néha úgy érzem, hogy "ellopták az álmaim", hogy valaki más érte el azt amit én szerettem volna. Valaki más oldalán van a szeretett lány, valaki más ment abba a suliba ahová én akartam volna és valaki más áll a színpadon helyettem. Ilyenkor eluralkodik rajtam a düh és a gyűlölet, de igazából csak magamat okolhatom. Egyáltalán várok -e valamit ettől az élettől? Nem tudom. Érdemes e harcolni a mulandóért? Azt sem tudom. Csak azt tudom, hogy egy helyben állok, a múltam elakarom felejteni, a jövőt meg nem szeretném megélni. Halott vagyok belül? Vagy túlságosan is élek? Azért élek, hogy meghaljak és azért halok meg, hogy éljek... Élet.... Ki érti ezt...?

2013. március 3., vasárnap

legújabb versek

Reménytelenül

Az érzés amitől összeszorul a szíved,
mikor meghal benned minden reményed,
mikor érzed, nem vár már semmi jó,
mikor lelkedre leullik az első hó.

A könnyeket már nem lehet visszafolytani,
kicsordulnak, és vért akarnak ontani.
Belekóstolhattál a boldogsába,
mégis belepusztulsz a vigasztalan gyászba.

Nézed a felhőket, hogy volnulnak végig,
keserves gondolatok kísérnek a sírig.
Magadra zárod a pokol kapuját,
megülöd lelkednek halotti torát.

Érzed, ő már nem fog rád gondolni,
hiú ábrándok közt fogsz szűntelen bolyongani,
hiába mondod neki, hogy szereted,
csak sajnáló mosolyt kapsz, s üres szeretetet.


Ok és Okozat

Ő sír miatta, te sírsz őmiatta.
Ő meghal érte, te meghalsz őérte,
és a kör már soha nem zárul be.


Neki

Kedvesem, hányszor láttam
arcod minden csepp könnyemben,
s hányszor öleltem át önmagam,
hitegetve, hogy karjaid között lelek nyugalomra.
Tükörbe nézve látom a kék lélektükröt,
az összetört üvegcserepeket.
Már nem ismerem fel a szem mögött a lelket,
mely mindig tovaszáll hozzád,
hogy bár alvó arcod láthassa,
amikor megérinti a holdsugár.


Hol a tegnapok sírja nyílik...

Hol a tegnapok sírja nyílik,
hol a múló nyarak tornyosulnak fölénk,
ott lelem meg elveszett mosolyodat,
a sötét egek fellegén.
Az a sok könny, mit szemem kéksége érted hullatott,
hiába sírnak felhőtlen éjszakán a fénytelen csillagok.
Lélek fekete fátylait tépkedő magány,
szívembe költözik némán a kíváncsi talány.
Árnyak rabja lett szívemben,
hangtalanul csengő naív kis rímekben,
sorok között olvasva végzetem,
nekem nem való a boldog szerelem.


Vakság

Szemeim csendjére
leszállt az éj.
többé nem látok 
esőcseppet, hópihét,
pillangóknak kecses röptét,
síron, őseinknek emlékét
őrző, mohalepte nevet.
Többé nem látok
mosolyt arcodon,
fáradt könnycseppet
megszüleitni szemeidben.
Immár vak vagyok.
Fejemre bolrul annyi árny,
emésztő, bizonytalan félhomály,
mely mohó kutyaként
nyaldossa üres szemüregeim.

Ez a jutalmam
minden gyarló
pillantásomért.


Új remény
  
Rejtőzve vártam rád,
letűnt korok sírjánál.
Új hajnal képét feledni
véltem árnyszőtte éj ráncaiban.
Az idő, a csalfa kisfiú,
akár a lovas vitéz,
elvágtatott a fejem felett,
de a boldogság aranykapui
nem níltak meg előttem.
De napját hoztad
boldogságomnak,
orcád ragyogó mosolyával,
melyben eljövendő új
hajnal fénye látszott.
Lelkem téljébe
tavasz virágát
hoztad ajándékul.

Felvirradó hajnal megnyitotta
vak szemeim világát.
Megtaláltam mindazt,
miért lelkem epedve vágyott.
Téged, ki nem enged
elsülyedni a mélabú
fekete tükrének
börötne alá.


Lélekvirág

Szeretnék vitág lenni,
Fényedben megszületni,
Kezeid közt meghalni,
ajlaidon elhervadni.


Sosem kellett...

Sosem kellett nekem
annyi jó, mit reméltél adni.
Én csak jó szóra vágytam.
Sosem kellett nekem
annyi szép, mivel
gyönyörködtetni akartál.
Én csak a naplementét
akartam nézni szemeidben.
Rád vágytam, csakis rád,
Nem hazug játékokra
melyek a szív sebeit,
újra és újra feltépik.
Elég lett volna
csak önmagad lenni.


Utolsó út

Szürke minden,
halott a táj,
arcom égetni,
a bágyadt holdsugár.

Elindulok lassan,
vándorútra térek,
szívemben őrzöm,
rég halott emléked.

Világok küszöbén,
ajtókat döngetek,
dalom nem halják,
csak a néma fenyvesek.

Benőtte már a gaz,
siromnak kövét,
az elmúlás halgatja,
szelek bús énekét.


Múló idő

Az idő egyre múlik,
vasfoga szűntelen marja az éveket,
Fakó félelem unalomból űzött
játékai a halálnak,
akár elpazarolt életünk
tünékeny percei...
Hiába gondolt gondolatok,
hiába tett tettek.
De az idő nem áll meg,
szűntelen amrja az éveket.


Miért szól...

Miért szól szívemből
szerelmes ballada,
ha csak a szél sodorja
tova a pusztaságba?

Ha nem talál halgatásra
minek is szóljon,
inkább az érzést
magamba folytom.


Új világ

Sötétség szállt a lelkekre.
A kitaposott ösvény végére értem.
Nem hallottam madárdalt,
Nem láttam mosolyt az arcokon,
Csak fájdalmas sikolyokat találtam,
Gyötrelmek elnyújtott sóhalyait.
Nász helyett, gyászi leplet
Tekertem halott tested köré,
S arcomra fagyott vigyorral
vetettem magam
Tűztengerek habjai közé.


Siratódal

Elsiratom édes a multat,
mikor még karjaim között
kerested a menedéket.

Elsiratom a percet mikor
szemeid fürkészték szemeimben
a szerelmes gondolatokat.
Elsiratam mindenem,
simogató kezeid,
melyek lágyan
érintik arcomat.
Elsiratom a veled
töltött perceket.

Koporsóba zártam arcod s mosolyod,
Lehet élsz még, de szívemen kívül,
Valahol...


Haikuk

Halál szövi fonalát,
majd gondol egyet,
és elvágja azt.

*

Túk sok a gondolat,
mégsincs értelem.
Csak a csatazaj.

*

Tükörbe nézek,
arcom fürkészem.
Vajon hová tünt
szemeimből a láng?

*

Aludnék én csendesen.
De a magány
nem ringat el.

*

Már nem áll úgy
kezemre a toll.
Tegnap éjjel
összetörtem mérgemben.

*

Ajkamról lehervadnak
a szavak, akár
csalódott arcáról a mosoly.

*

Nincs kedvem írni.
úgyis csak
magamat ismételném.

*

Minden olyan sötét.
Egymásba gabalyodott karjai
az időnek folytogatják a nyakam.

*

Mikor elkezdel
félni az őrülettől,
már régen megőrültél.



Vég-dal

Csak egy lépés és vége,
zuhanuk alá együtt a mélybe,
hamis poklok bugyraiba
és ha az éj nem dalolna,

Majd mi zengjük énekünket,
dalba írva végzetünket,
hatalmat adva a régi isteneneknek,
veszendőt a az elveszettnek.

És ha nincs is értelem,
világokban virág terem,
igaz csendnek dallamával,
igazságnak szép szavával.

Új dalra már nincs idő,
én vagyok a veszendő,
vágyakozva vártam őt,
a csodát hozó szép jövőt.


Kár volt...

Mint sóhaj a szelek szárnyán,
úgy száll tova a felismerés,
Kár volt a csók mit
számra szád égetett,
kár volt minden szó,
minden perc és minden gonolat,
mit szived kergetésére pazaroltam.


Szerelem

A szerelemtől már
falánk férgekké vállnak
gyomromban a pillangók.


Ötlettelenség

Nincs már hely
az üres lapon.
Másra szánom a betűket.


Árnyékember

(Vajon mit látsz, ha egy hajláktalan
szemébe mélyen belenézel?)

Lehullott levelet
kerget a szél,
elmúlt nyarakról
búsan mesél.

Elpusztult minden,
halott a táj,
odalint a télben
valaki vár.

Szakadt kabát
egyetlen ruhája,
ablakodon benézve
a bánat átjárja.

Mig te odabent
a melegben üldögélsz,
addig ő a hidegben
életére visszanéz.

Nem volt semmije,
és nem is lesz soha már,
halk sóhaja
az éjben tovaszáll.

Szive immár
sok éve lakatlan,
nem folyik vér
az üres falakban.

Nem gondol senki rá,
s ő sem gondol senkire,
epedve várja
mikor jön a végzete.

Egyetlen társa csak,
a kisértő, hű magány,
ridegen fekszik már
a halálnak asztalán.

Vajön ki ő?
Senki sem tudja,
karmait kitárva
várja a pokol bugyra.

Nézz a szemébe,
és megismered őt,
a mindik kűzdő,
sohasem létezőt.


Egy a sok közül

Elfednéd a rosszat,
pedig te nem tettél
sohasem olyat.
Minden apró hibádért
a világ rád mutogat.
Ki vagy te?
Nem tudod,
csak a bűnös ujjak
merednek rád,
és nem mesélik
el az égen a
néma csillagok.
Vannak körülötted sokan,
egytől-egyig mind
arctalan emberek,
gyenge robotok,
és ne hidd el,
hogy egyedül csak neked
fájhat a szeretet.
Halottak vagyunk mind
s minden tettünk az,
csak mi még nem tudjuk azt,
téli vihar közepén
rhátlanul várjuk,
a sosem jövő
virágos tavaszt.


Szürkeség

Színtelenné vállt minden,
szürkék lettek a nappalok,
ahogyan az éjszakák is.
Monoton minden,
reggel felkelsz, este fekszel.
Nincs tartalma a napnak.
Robotokká lettünk mind,
kattogó hús-szörnyetegekké.
Hajszoljuk a boldogásgot,
de nem látunk túl
elménk szürke ködén.
A fő sem zöld már,
ahogyan  nem kék
a tiszta ég sem
és már a folyók
habjai sem úgy
fodrozódnak,
mint akkor régen,
mint régmúlt,
elfeledett emlékeinben.
Katt katt katt katt...
Mononon kattogás a fejben.
Már a gondolatok
sem a régiek,
Szürkék, ridegek.
Hidegek a csókok,
s szürke szemekkel
fürkésszük magunk körül
a monoton világot.

Pedig gyermekkorunkban
tarkára festettük,
még a felhőket is.

2012. augusztus 31., péntek

Versek

Beatrix

Szemeid gyönyörű ragyogása
őszi naplementeként világítja arcomat.
Minden mozdulatod oly kecses,
ahogy a szellő ring a hűs vízen.
Arcod hold-ezüst fénye
bevilágítja sötét lelkem.
Elveszett korok hajnalán
találkozom veled.
Hálót szőtt körém
pilláid rengése,
benned egyesül újra
az istenek erénye.
Epedő lelkem nyugalmat
többé nem talál,
Nélküled nincs élet,
csak kegyetlen halál.
Talán egyszer elveszik
minden reményem,
és fagyos szívem
meghasad teérted.



Idő és Halál

Hullik a fekete eső.
Átokverte egek könnyei
mossák lelkemről a mocskot.
De nem moshatják le
a halál éhes férgeit,
mert a halál csak
szövi fonalát életünk
hasztalan percei felett.
Az idő vasfoga szüntelen
emészti a korhadt éveket,
a magány reménytelen perceit.
Jöjj Halál! Öleld kebledre
haszontalan szolgád.
Ringasd álomba meggyötört
lelkem véres csonkjait.
Csattogjanak torkomon
Idő testvéred fogai.
Lelkem fertőzött sebei
immár halálos sebek.
Tűnnék el már végre
oda ahol semmi sem létezik,
és a semmi a mindennek
ad otthont, ahol a gyötört
lelkek találnak nyugalmat,
ahol a halál és idő én magam vagyok.



Reményvesztett balladája

Csókod nem emlék,
de még jövő sem lehet soha már.
Szorító szívem utolsó dobbanásával
érted kiált ó Beatrix.
Feledlek téged árnyléptű
üresség maró tudatával.

Halál-szőtte fekete leplek
eltakarják bús arcom.
Vájják ki szemeim inkvizítorok
sötét tömlöcében,
hogy ne láthassam
tested köré fonódó
idegen karokat.
Tépjék ki nyelvem,
ne mondhassak rád
soha sem rosszat.
Szívemről lepattogott
a jégpáncél,
nem játszhatom többé
a boldog bolondot.
Fájdalmam az égig nő,
Nem rejtegethetem
többé a világ elől.
Elmém elhagyott tájjá válik,
lényem elfeledett gondolattá.
Bevégződik a kegyetlen végzet.
"Mindenki egyedül hal meg!"




 A múlt ösvénye

Hogyan legyen az ember boldog,
Ha nyomában a múlt kísért?
Múlt fátyla borul a jövő sírjára
S a halál dalolja bús énekét.

Hogyan lépjen túl e szív
A múlt véres fájdalmán,
Ha a jövőbe nézve csak

Elveszett üres lelket talál?

Sötét erdők mélyébe veszve
Idegen kincset rejt a szív,
A múlt tüze szüntelen mar,
Éneke folyton visszahív.

Sötét tüzek marják szét,
Holt gyermekek életét,
Jövő foglya, múlt szolgája
keresi a végzetét.

Fényeskedjenek neki,
Csillagoknak ösvénye,
Mutassanak utat neki
elfeledett törvények.

Vagy térjen le a keskeny útról,
Szórja szét a hamvait,
üvöltse bele a szélbe
minden fájó szavait.




 Eljön majd...

Eljön majd az idő,
mikor a költőnek
elfogynak a szavai.
Mikor az édesanyának
nem ölelnek óvó karjai.
Mikor az apák vállán
nem pihen majd
a család terhe.

Mikor a jó
hazudni fog
és a gonosz
eléri a céljait.
Eljő majd a nap
mikor a próféták
száját beragasztják.
Mikor majd a világ
tűzben égni fog
s a hősök kora
örökre elmúlik.
Akkor jön majd el
az én időm.




 Gyere, játszunk istent

Gyere, játszunk istent!
Pusztítsuk el ezt
a gyönyörű világot.
Nyissunk ki új kapukat,
ha a régiek bezárultak.
A folyók vize váljon
vérré s eggyé a
sötétség kavargó,

fekete folyamával.
Ezer éves királyok átkait
töröljük el majd szavainkkal.
Fagyos szíveket dobjunk
tüzes katlanokba,
érezzék a szerelem
fájó könnyeit.
Teremtsünk betegségeket,
söpörjön végig
a gyarló emberen.
Hollók eledelévé
vált szemek tekintetében
keressük a szeretetnek
gyenge virágait.
Ébresszük fel az
elfeledett vágyak
szorító gondolatait.
Fürödjünk egymás vérében,
hazug szerelmes szavakat
adva egymás szájába.
Halhatatlanul, újjászületve
boldog perceket teremtve,
s nekünk zengik majd
hamis zsoltáraikat.
Legyünk gonoszak,
de tegyünk jót.
Száműzzük magunkat
a pokol fenekére.
Más senkinek sem
kellenek az új istenek.
Máglyán égetnek
el majd bennünket.
Gyere, játszunk istent.




Az eretnek

Utálnak engem, s megvetnek,
Hazug eretneknek neveznek.
Pedig csak az igazat mondom,
Az igazságért a vérem is kiontom.



Ars Poetica

Mindig
ugyanazok a szavak,
ugyanazok a lelkek,
ugyanazok a korok,
ugyanazok a leplek.

Mindig
ugyanazok a bánatok,

ugyanazok az ábrándok,
ugyanazok a sötétségek,
ugyanazok a halálok.

Mindig
ugyanazok a tettek,
ugyanazok a félelmek,
ugyanazok a szerelmek,
ugyanazok az istenek.

Mindig
ugyanazok az ürességek,
ugyanazok a poklok,
ugyanazok a férgek,
ugyanazok a remények.

Mindig
Ugyanazok a
Butító
Közhelyek.