legújabb versek

Reménytelenül

Az érzés amitől összeszorul a szíved,
mikor meghal benned minden reményed,
mikor érzed, nem vár már semmi jó,
mikor lelkedre leullik az első hó.

A könnyeket már nem lehet visszafolytani,
kicsordulnak, és vért akarnak ontani.
Belekóstolhattál a boldogsába,
mégis belepusztulsz a vigasztalan gyászba.

Nézed a felhőket, hogy volnulnak végig,
keserves gondolatok kísérnek a sírig.
Magadra zárod a pokol kapuját,
megülöd lelkednek halotti torát.

Érzed, ő már nem fog rád gondolni,
hiú ábrándok közt fogsz szűntelen bolyongani,
hiába mondod neki, hogy szereted,
csak sajnáló mosolyt kapsz, s üres szeretetet.


Ok és Okozat

Ő sír miatta, te sírsz őmiatta.
Ő meghal érte, te meghalsz őérte,
és a kör már soha nem zárul be.


Neki

Kedvesem, hányszor láttam
arcod minden csepp könnyemben,
s hányszor öleltem át önmagam,
hitegetve, hogy karjaid között lelek nyugalomra.
Tükörbe nézve látom a kék lélektükröt,
az összetört üvegcserepeket.
Már nem ismerem fel a szem mögött a lelket,
mely mindig tovaszáll hozzád,
hogy bár alvó arcod láthassa,
amikor megérinti a holdsugár.


Hol a tegnapok sírja nyílik...

Hol a tegnapok sírja nyílik,
hol a múló nyarak tornyosulnak fölénk,
ott lelem meg elveszett mosolyodat,
a sötét egek fellegén.
Az a sok könny, mit szemem kéksége érted hullatott,
hiába sírnak felhőtlen éjszakán a fénytelen csillagok.
Lélek fekete fátylait tépkedő magány,
szívembe költözik némán a kíváncsi talány.
Árnyak rabja lett szívemben,
hangtalanul csengő naív kis rímekben,
sorok között olvasva végzetem,
nekem nem való a boldog szerelem.


Vakság

Szemeim csendjére
leszállt az éj.
többé nem látok 
esőcseppet, hópihét,
pillangóknak kecses röptét,
síron, őseinknek emlékét
őrző, mohalepte nevet.
Többé nem látok
mosolyt arcodon,
fáradt könnycseppet
megszüleitni szemeidben.
Immár vak vagyok.
Fejemre bolrul annyi árny,
emésztő, bizonytalan félhomály,
mely mohó kutyaként
nyaldossa üres szemüregeim.

Ez a jutalmam
minden gyarló
pillantásomért.


Új remény
  
Rejtőzve vártam rád,
letűnt korok sírjánál.
Új hajnal képét feledni
véltem árnyszőtte éj ráncaiban.
Az idő, a csalfa kisfiú,
akár a lovas vitéz,
elvágtatott a fejem felett,
de a boldogság aranykapui
nem níltak meg előttem.
De napját hoztad
boldogságomnak,
orcád ragyogó mosolyával,
melyben eljövendő új
hajnal fénye látszott.
Lelkem téljébe
tavasz virágát
hoztad ajándékul.

Felvirradó hajnal megnyitotta
vak szemeim világát.
Megtaláltam mindazt,
miért lelkem epedve vágyott.
Téged, ki nem enged
elsülyedni a mélabú
fekete tükrének
börötne alá.


Lélekvirág

Szeretnék vitág lenni,
Fényedben megszületni,
Kezeid közt meghalni,
ajlaidon elhervadni.


Sosem kellett...

Sosem kellett nekem
annyi jó, mit reméltél adni.
Én csak jó szóra vágytam.
Sosem kellett nekem
annyi szép, mivel
gyönyörködtetni akartál.
Én csak a naplementét
akartam nézni szemeidben.
Rád vágytam, csakis rád,
Nem hazug játékokra
melyek a szív sebeit,
újra és újra feltépik.
Elég lett volna
csak önmagad lenni.


Utolsó út

Szürke minden,
halott a táj,
arcom égetni,
a bágyadt holdsugár.

Elindulok lassan,
vándorútra térek,
szívemben őrzöm,
rég halott emléked.

Világok küszöbén,
ajtókat döngetek,
dalom nem halják,
csak a néma fenyvesek.

Benőtte már a gaz,
siromnak kövét,
az elmúlás halgatja,
szelek bús énekét.


Múló idő

Az idő egyre múlik,
vasfoga szűntelen marja az éveket,
Fakó félelem unalomból űzött
játékai a halálnak,
akár elpazarolt életünk
tünékeny percei...
Hiába gondolt gondolatok,
hiába tett tettek.
De az idő nem áll meg,
szűntelen amrja az éveket.


Miért szól...

Miért szól szívemből
szerelmes ballada,
ha csak a szél sodorja
tova a pusztaságba?

Ha nem talál halgatásra
minek is szóljon,
inkább az érzést
magamba folytom.


Új világ

Sötétség szállt a lelkekre.
A kitaposott ösvény végére értem.
Nem hallottam madárdalt,
Nem láttam mosolyt az arcokon,
Csak fájdalmas sikolyokat találtam,
Gyötrelmek elnyújtott sóhalyait.
Nász helyett, gyászi leplet
Tekertem halott tested köré,
S arcomra fagyott vigyorral
vetettem magam
Tűztengerek habjai közé.


Siratódal

Elsiratom édes a multat,
mikor még karjaim között
kerested a menedéket.

Elsiratom a percet mikor
szemeid fürkészték szemeimben
a szerelmes gondolatokat.
Elsiratam mindenem,
simogató kezeid,
melyek lágyan
érintik arcomat.
Elsiratom a veled
töltött perceket.

Koporsóba zártam arcod s mosolyod,
Lehet élsz még, de szívemen kívül,
Valahol...


Haikuk

Halál szövi fonalát,
majd gondol egyet,
és elvágja azt.

*

Túk sok a gondolat,
mégsincs értelem.
Csak a csatazaj.

*

Tükörbe nézek,
arcom fürkészem.
Vajon hová tünt
szemeimből a láng?

*

Aludnék én csendesen.
De a magány
nem ringat el.

*

Már nem áll úgy
kezemre a toll.
Tegnap éjjel
összetörtem mérgemben.

*

Ajkamról lehervadnak
a szavak, akár
csalódott arcáról a mosoly.

*

Nincs kedvem írni.
úgyis csak
magamat ismételném.

*

Minden olyan sötét.
Egymásba gabalyodott karjai
az időnek folytogatják a nyakam.

*

Mikor elkezdel
félni az őrülettől,
már régen megőrültél.



Vég-dal

Csak egy lépés és vége,
zuhanuk alá együtt a mélybe,
hamis poklok bugyraiba
és ha az éj nem dalolna,

Majd mi zengjük énekünket,
dalba írva végzetünket,
hatalmat adva a régi isteneneknek,
veszendőt a az elveszettnek.

És ha nincs is értelem,
világokban virág terem,
igaz csendnek dallamával,
igazságnak szép szavával.

Új dalra már nincs idő,
én vagyok a veszendő,
vágyakozva vártam őt,
a csodát hozó szép jövőt.


Kár volt...

Mint sóhaj a szelek szárnyán,
úgy száll tova a felismerés,
Kár volt a csók mit
számra szád égetett,
kár volt minden szó,
minden perc és minden gonolat,
mit szived kergetésére pazaroltam.


Szerelem

A szerelemtől már
falánk férgekké vállnak
gyomromban a pillangók.


Ötlettelenség

Nincs már hely
az üres lapon.
Másra szánom a betűket.


Árnyékember

(Vajon mit látsz, ha egy hajláktalan
szemébe mélyen belenézel?)

Lehullott levelet
kerget a szél,
elmúlt nyarakról
búsan mesél.

Elpusztult minden,
halott a táj,
odalint a télben
valaki vár.

Szakadt kabát
egyetlen ruhája,
ablakodon benézve
a bánat átjárja.

Mig te odabent
a melegben üldögélsz,
addig ő a hidegben
életére visszanéz.

Nem volt semmije,
és nem is lesz soha már,
halk sóhaja
az éjben tovaszáll.

Szive immár
sok éve lakatlan,
nem folyik vér
az üres falakban.

Nem gondol senki rá,
s ő sem gondol senkire,
epedve várja
mikor jön a végzete.

Egyetlen társa csak,
a kisértő, hű magány,
ridegen fekszik már
a halálnak asztalán.

Vajön ki ő?
Senki sem tudja,
karmait kitárva
várja a pokol bugyra.

Nézz a szemébe,
és megismered őt,
a mindik kűzdő,
sohasem létezőt.


Egy a sok közül

Elfednéd a rosszat,
pedig te nem tettél
sohasem olyat.
Minden apró hibádért
a világ rád mutogat.
Ki vagy te?
Nem tudod,
csak a bűnös ujjak
merednek rád,
és nem mesélik
el az égen a
néma csillagok.
Vannak körülötted sokan,
egytől-egyig mind
arctalan emberek,
gyenge robotok,
és ne hidd el,
hogy egyedül csak neked
fájhat a szeretet.
Halottak vagyunk mind
s minden tettünk az,
csak mi még nem tudjuk azt,
téli vihar közepén
rhátlanul várjuk,
a sosem jövő
virágos tavaszt.


Szürkeség

Színtelenné vállt minden,
szürkék lettek a nappalok,
ahogyan az éjszakák is.
Monoton minden,
reggel felkelsz, este fekszel.
Nincs tartalma a napnak.
Robotokká lettünk mind,
kattogó hús-szörnyetegekké.
Hajszoljuk a boldogásgot,
de nem látunk túl
elménk szürke ködén.
A fő sem zöld már,
ahogyan  nem kék
a tiszta ég sem
és már a folyók
habjai sem úgy
fodrozódnak,
mint akkor régen,
mint régmúlt,
elfeledett emlékeinben.
Katt katt katt katt...
Mononon kattogás a fejben.
Már a gondolatok
sem a régiek,
Szürkék, ridegek.
Hidegek a csókok,
s szürke szemekkel
fürkésszük magunk körül
a monoton világot.

Pedig gyermekkorunkban
tarkára festettük,
még a felhőket is.