Versek

Beatrix

Szemeid gyönyörű ragyogása
őszi naplementeként világítja arcomat.
Minden mozdulatod oly kecses,
ahogy a szellő ring a hűs vízen.
Arcod hold-ezüst fénye
bevilágítja sötét lelkem.
Elveszett korok hajnalán
találkozom veled.
Hálót szőtt körém
pilláid rengése,
benned egyesül újra
az istenek erénye.
Epedő lelkem nyugalmat
többé nem talál,
Nélküled nincs élet,
csak kegyetlen halál.
Talán egyszer elveszik
minden reményem,
és fagyos szívem
meghasad teérted.



Idő és Halál

Hullik a fekete eső.
Átokverte egek könnyei
mossák lelkemről a mocskot.
De nem moshatják le
a halál éhes férgeit,
mert a halál csak
szövi fonalát életünk
hasztalan percei felett.
Az idő vasfoga szüntelen
emészti a korhadt éveket,
a magány reménytelen perceit.
Jöjj Halál! Öleld kebledre
haszontalan szolgád.
Ringasd álomba meggyötört
lelkem véres csonkjait.
Csattogjanak torkomon
Idő testvéred fogai.
Lelkem fertőzött sebei
immár halálos sebek.
Tűnnék el már végre
oda ahol semmi sem létezik,
és a semmi a mindennek
ad otthont, ahol a gyötört
lelkek találnak nyugalmat,
ahol a halál és idő én magam vagyok.



Reményvesztett balladája

Csókod nem emlék,
de még jövő sem lehet soha már.
Szorító szívem utolsó dobbanásával
érted kiált ó Beatrix.
Feledlek téged árnyléptű
üresség maró tudatával.

Halál-szőtte fekete leplek
eltakarják bús arcom.
Vájják ki szemeim inkvizítorok
sötét tömlöcében,
hogy ne láthassam
tested köré fonódó
idegen karokat.
Tépjék ki nyelvem,
ne mondhassak rád
soha sem rosszat.
Szívemről lepattogott
a jégpáncél,
nem játszhatom többé
a boldog bolondot.
Fájdalmam az égig nő,
Nem rejtegethetem
többé a világ elől.
Elmém elhagyott tájjá válik,
lényem elfeledett gondolattá.
Bevégződik a kegyetlen végzet.
"Mindenki egyedül hal meg!"

 A múlt ösvénye

Hogyan legyen az ember boldog,
Ha nyomában a múlt kísért?
Múlt fátyla borul a jövő sírjára
S a halál dalolja bús énekét.

Hogyan lépjen túl e szív
A múlt véres fájdalmán,
Ha a jövőbe nézve csak

Elveszett üres lelket talál?

Sötét erdők mélyébe veszve
Idegen kincset rejt a szív,
A múlt tüze szüntelen mar,
Éneke folyton visszahív.

Sötét tüzek marják szét,
Holt gyermekek életét,
Jövő foglya, múlt szolgája
keresi a végzetét.

Fényeskedjenek neki,
Csillagoknak ösvénye,
Mutassanak utat neki
elfeledett törvények.

Vagy térjen le a keskeny útról,
Szórja szét a hamvait,
üvöltse bele a szélbe
minden fájó szavait.

 Eljön majd...

Eljön majd az idő,
mikor a költőnek
elfogynak a szavai.
Mikor az édesanyának
nem ölelnek óvó karjai.
Mikor az apák vállán
nem pihen majd
a család terhe.

Mikor a jó
hazudni fog
és a gonosz
eléri a céljait.
Eljő majd a nap
mikor a próféták
száját beragasztják.
Mikor majd a világ
tűzben égni fog
s a hősök kora
örökre elmúlik.
Akkor jön majd el
az én időm.

 Gyere, játszunk istent

Gyere, játszunk istent!
Pusztítsuk el ezt
a gyönyörű világot.
Nyissunk ki új kapukat,
ha a régiek bezárultak.
A folyók vize váljon
vérré s eggyé a
sötétség kavargó,

fekete folyamával.
Ezer éves királyok átkait
töröljük el majd szavainkkal.
Fagyos szíveket dobjunk
tüzes katlanokba,
érezzék a szerelem
fájó könnyeit.
Teremtsünk betegségeket,
söpörjön végig
a gyarló emberen.
Hollók eledelévé
vált szemek tekintetében
keressük a szeretetnek
gyenge virágait.
Ébresszük fel az
elfeledett vágyak
szorító gondolatait.
Fürödjünk egymás vérében,
hazug szerelmes szavakat
adva egymás szájába.
Halhatatlanul, újjászületve
boldog perceket teremtve,
s nekünk zengik majd
hamis zsoltáraikat.
Legyünk gonoszak,
de tegyünk jót.
Száműzzük magunkat
a pokol fenekére.
Más senkinek sem
kellenek az új istenek.
Máglyán égetnek
el majd bennünket.
Gyere, játszunk istent.

Az eretnek

Utálnak engem, s megvetnek,

Hazug eretneknek neveznek.

Pedig csak az igazat mondom,

Az igazságért a vérem is kiontom.

Ars Poetica

Mindig
ugyanazok a szavak,
ugyanazok a lelkek,
ugyanazok a korok,
ugyanazok a leplek.

Mindig
ugyanazok a bánatok,

ugyanazok az ábrándok,
ugyanazok a sötétségek,
ugyanazok a halálok.

Mindig
ugyanazok a tettek,
ugyanazok a félelmek,
ugyanazok a szerelmek,
ugyanazok az istenek.

Mindig
ugyanazok az ürességek,
ugyanazok a poklok,
ugyanazok a férgek,
ugyanazok a remények.

Mindig
Ugyanazok a
Butító
Közhelyek.

Néhány újabb vers

Nem felejt a lélek

Az emlék tovaszáll, ezt mondják.
Eltompulnak az érzések.
Többé már nem érez senki fájdalmat.
Elsötétült tegnapok elveszett bája.
Baljós sóhajok fedetlen kriptája,
Mind-mind összetört ábrándok,
elveszett remények fagyos temetője...
Feledésbe merült minden...
Csak te... Csak te tudod,
Hogy ez nem így van.




Szerelem démona

Te mindig csak a szépet és a jót mutatod,
de hányszor rejtőzött mondataid sötét
ráncaiba az undor és a megvetés néma násza.
Hányszor szabadítottad fejemre dühös bosszúd,
hányszor festetted arcodra gyermeki mosolyod,
miközben a remény tőrét szívemhez emelted.
Miért tiprod sárba önbecsülésem hamvait?
Hazugságaid mérges füstje körbelengi
mélabú lelkem kivilágítatlan utcácskáit.
Gyönyörű vagy, mint maga a Hold,
mikor kiteljesedni látszik orcája.
De a te szelídséged mögött mérgező
óceánként kavarog a düh fortyogó vize.
Szépséged elrejti romlott lelked,
de előlem nem rejti el bensőd férgeit.
Sátán szépséges szolgája,
azért küldettél, hogy megkeserítsd szívemet.

Tudom, hogy minden szavad pokoli kéntől
bűzlő rothadó hazugság.
De én még mindig ragaszkodom hozzád,
szerelem kegyetlen démona.




Kifordított világ

"Itt van a helye a bölcsességnek!
akinek van értelme számítsa ki
a fenevad számát, mert az egy
embernek a száma, az ő száma
pedig hatszázhatvanhat."
(Jelenések Könyve 13:18)

Angyalok közt ördög vagyok,
boldogok közt szomorú,
Jézus szájában az átkok szava,
Sátán fején a töviskoszorú.

Halott életek, élő halál,
Isten a mocsokban magára talál,
Sátán ül a mennyek trónján,
alázuhant angyal fekete paripán.

Semmi sincs már eredeti helyén,
Halál születik az élet hegyén,
Éjszakai nap világítja arcodat,
nappal a Hold segíti harcodat.

Pokolba zuhant keresztény eszme,
mennybe emelkedik egy ember képe,
számolt-számmal odafent maradhat,
mert sötét száma hatszázhatvanhat.

Keresztre feszített Sátán képe,
pokolba taszíttatott Jézus népe,
az ég felé hiába kiáltok,
szemléld te is a kifordított világot.




Necrophilia

Csókod íze számban akár a rothadt hús,
Véred az ereidben már rég nem fut,
Vágyam irántad mégsem vész el,
Szeretkezni akarok a testeddel.

Bőröd alatt tanyázó férgek izgató tapintása,
Hullafoltos tested őríjtő látványa,
Kéjtől vonagló testem haláli gyönyöre,
Arcod mámoros, üres szemgödre.

Felkorbácsolt vágyaim széttépik tested,
Nyakam köré tekerem felfúvódott beled,
Vadul testedre rámászok,
Izgatnak a belőled feltörő bűzös gázok.

Ipszilon-metszés a mellkasodon,
Férges nyílt törés a combodon,
Végigcsókolom tested minden porcikáját,
Tovább fokozva lelkem olthatatlan vágyát.

Végigsimítom üszkös kezed,
Nyakadnál elharapom az ütőeret,
Bűzlő véred arcomról lefolyik,
Testedben lelkem gyönyörködik.

Köszönöm neked ezt a vad éjszakát,
Halott és élő test gyönyörű nászát,
Szerelmemtől többé nincsen menekvés,
Valami van velem, csak hullafertőzés.




Átok

Dögöljetek  meg mind, idióta emberek,
Szöges karóra tekerődjék fel a beletek,
Holló vájja ki bűnös szemeiteket,
Kerékbe törjék nyomorék testeteket.

Veszett kutyák tépjék le lábaitokat,
Férgek emésszék rothadó maradványaitokat,
Lelketek békére sosem találjon,
Száműzve legyen e gonosz világon.




Üres szívek hada

Sötétség honol a sivár lelkek
vértől szennyezett földjén.
Gyötrelmek kiáltanak kérdőn,
elveszve az ég felé.
Bánatos arcukat az éj
fájó könnyei mossák tisztára.
Már nem éreznek, már nem
hallják a világ gonosz kacaját.
Éjben menetelő sötét szívek,
köztük vagyok én is.
Ragadj ki a fájdalmak pusztulás
felé menetelő hordájából.




A benső féreg
(Doppelgänger)

Én vagyok a szörnyeteg,
a benső gonosz,
lelked falaira borult sötét árnyék,
amit elrejtettél mélyen magadban.
Én vagyok a kárhozatos tó,
a pokol kapuja, a buja ördög,
mely kitörni kész börtönéből.

Száll a hangzatos szózat:
Ismerd meg magadat!
Te elmerülve magadban
velem találkozol.
Lelkek gyikosával,
a ad haraggal amit,
oly mohó módon 
próbálsz elrejteni,
visszatuszkolni
a befalazott szobába.

Törött ablaküveg vagyok
a bedeszkázott ablakon,
Önmagam ellen lázadó,
sírban születő, méhben haló 
kárhozat vagyok.
Démon vagyok, az az árny 
akit csak úgy nevezel
oly hanyagul, hogy ÉN.


Hányszor próbáltál
eldobni magadtól,
megszabadulni tőlem,
hányszor próbáltál jobb
ember lenni.
Bölcsőd voltam,
tanító kéz
és majd sírod leszek.
De akkor sem 
tagadhatod meg önmagad.


Én vagyok  a kebledben
dagadó kevélység,
kezeidben a tolvaj fösvénység,
Ereidben a bujaság
forró vére,
szemeidben az irigység 
lángoló tüze,
Sötét elmédben 
a gyűlölet heve,
beleid férges odvában
a falánkság bűze,
én vagyok aki rest a jóra.


Én vagyok a bensőd, 
az igazi éned,
én vagyok te,
a benső féreg.






Egy barátnak

Félek. Félek a jövőtől,
mely talán nem jön el soha.
Vagy csak a mindenség
haragját zúdítja fejünkre.


Félek. Félek a szeretettől,
mely hazug szavakkal
és oly mély undorral
áltatja fekélyes szívemet.


Félek. Félek a barátságtól,
mi annyira mohó módon
és oly ravaszul használja ki
lelkem összes gyengeségét.


Félek. Félek tőled,
mert nem tudom ki vagy,
hazug barát vagy óvó bestia.


Félek magamtól,
én, én lelkek gyilkosa...






A halál imája

Ó Isten! Mond el nekem miért pont én?
Miért engem gyűlölnek a föld minden szegletén?
Miért nekem jutott e gyötrelmes feladat?
Miért én csinálok az élőből halottakat?


Miért én veszem el, mi nekem sosem volt?
Miért pont én vagyok se élő se holt?
Miért nincsenek fájó könnyeim?
Miért nincsenek gyötrő érzéseim?


Miért teremtettem erre a világra?
Miért hozok pusztulást a gyönyörű virágra?
Miért pusztítok oly könyörtelenül?
Miért kacagok azon aki ellenszegül?


Nem akarok többé fájdalmat okozni,
Az élőktől szeretteiket elkobozni.
Bár feküdnék én egyszer a fekete veremben,
Hogy az átkok ne visszhangozzanak folyton a fejemben.


Ó Isten! Pusztíts el engem is a végítéletkor,
Lehessek én is örökre hamu és por.
Mert a halálnak csak egy vágyának szabad lenni,
Hogy ő is egyszer megtudjon halni.






Reményhez

Ismertelek egyszer rég,
Szívek húrját pengető reménym
Te voltál elmém ádáz mostohája,
Lelket keserítő szerelmes balladája.


Miért hagytál el engem mond csak,
Miért lettem lelkemben újra vak?
Gyötörted úgyis vágyó szívemet,
Felgyújtottad már izzó lelkemet.

De ha már nem jössz, ne is gyere többé,
Kitagadott gyermeké válok, éjszakai köddé,
Menj máshova áldozatra várva,
Te Isten legnagyobb átka.

Kérdések

Mit ér az élet ha nem tudunk megállni egy percre? valószínűleg üres rohanást csak. Gyakran elgondolkodom az élet értelméről. Vajon érdemes -e élni? Vajon van e valaki aki megérdemli hogy az ember eldobja önön érdekeit és csak az az ember miatt éljen? Vajon Mi értelme van az életnek ha a végén úgyis itt hagyunk mindent és mindenkit? Kérdések, amik választ követelnek. Nézzük csak...

Érdemes -e élni?

A válasz sokszínűsége miatt elég nehéz elmagyarázni. De végén mindig arra a megállapításra jutunk, hogyha van értelme az életünknek akkor érdemes élni. De vajon az az ember aki máról holnapra él, neki van értelme az életének? Valószínűnek tartom, hogy neki nincs. Ő csak él, van, létezik. Csak úgy a semmiért. Ott fekszik lent az aluljáróban, néha összetarhál pénzt kannás borra, majd egyszer nyomtalanul eltűnik ahogy megjelent. Semmiből jött, majd visszatér a semmibe. Volt értelme az életének? Érdemes volt neki élni? Nem tudom. Erre a kérdésre csak ő tudja a választ, ezért itt vakvágányra fut hogy elemezgessem más emberek gondolatait. Szóval ezentúl a saját gondolataim, valamit tapasztalataim veszem górcső alá.
Vajon nekem érdemes élni? Az élet Megtanított arra hogy mindenért küzdenem kell, amit megszereztem meg is kell tartani. De ha megszereztem foggal-körömmel harcolok érte, és igyekszem minden erőmmel megtartani a számomra fontos dolgokat, valamint személyeket. Talán érdemes. Vannak barátaim és itt vagyok én magamnak. Miért említettem meg magam ebben a kérdésben, hogy érdemes -e élnem? Amíg megvan az önuralmam, a tudatom, és az abba vetett hitem, hogy lesz jobb is, addig adok az életemnek egy értelmet, amire tervezhetek és alapozhatok. Igaz az emberi lélek sokszínűsége révén mindig akadnak konfliktusok a körülöttem levőkkel, de ezek általában abból adódnak hogy mindenkinek vannak szar napjai. Szóval arra jutottam végül, hogy nekem érdemes élni, mert találtam értelmet az életemnek.

Vajon van e valaki aki megérdemli hogy az ember eldobja önön érdekeit és csak az az ember miatt éljen?

Először is ott kezdjük hogy a görög filozófusok szerint három fajta szeretet létezik Az erósz a filia és az agapé. Az erósz az maga az érzéki szeretet amit mi közönségesen csak szerelemnek hívunk. A filia az a baráti szeretet, és végül az agapé az egyetemes önzetlen, feltétel nélküli szeretet. Miért is tartottam fontosnak ezt a három szeretettípust felsorolni? Ha valakit érzéki módon szeretünk akkor őt önzően magunknak akarjuk. ezáltal egyrészt az is benne van a pakliban hogy nekünk jó legyen, hogy miénk legyen senki másé, még a barátaival sem tarthatja a kommunikációt. Ez nagyon gyakran előfordul az átlagos szerelmi kapcsolatokban, amíg ezek a nyers érzéki vágyak fel nem emelik a lelket az "isteni" szférába. nos ha evvel a szeretettel szeretünk akkor nem igazán vagyunk képesek feláldozni önön érdekeinket, hogy a másik fél jól érezze magát. A baráti szeretettel egy kicsit más a helyzet. Itt előfordul mindkét fajta dolog. Természetesen még az igaz barát sem szereti feltétel nélkül a másikat. A barátság mégsem olyan erős kötődés mint mondjuk a feltétel nélküli szeretet, amit úgy vélek, hogy az isteni szférába lépet erósz, valamint a szülői szeretet tud előidézni csak. De mégis előfordul a baráti önfeláldozás, de ezt inkább a barát iránt érzett hűség valamint elkötelezettségnek tudható be. Viszont az agapé már lehetővé teszi azt hogy feltétel nélkül átadjuk a dolgainkat a másik javára. Ez a szeretet a legerősebb és legtisztább. Mondhatni egy fúziója az érzéki szeretet, vagyis szerelem, valamint a szülői gondoskodásnak. Szeretjük a párunkat, szerelemből érzékien, kívánjuk szexuálisan, valamint gondoskodunk róla, vigyázunk rá és megintjük ha hibát követ el, mégsem adjuk ki neki az úti cédulát. Mert Úgy szeretjük amilyen. Hibáival együtt. az erószal ellentétben megtűri a másik fél hibáit. Szóval arra jutottam ebből hogy az egymás iránt érzett agapé típusú szeretet lehetővé teszi hogy önön érdekeinket feláldozva a másik boldogságát nézzük. Ha viszont valaki így szereti a másikat, az bizony megérdemli, hogy félretegyék érte az önön érdekeket. Legszebb ha ez a dolog kölcsönös. Ezt nevezik annak mikor "egymásért élnek" és nem önmagukért. ebből kiindulva a kérdésre a válaszom, hogy nézőpont kérdése. Minden ember megérdemli a szeretetet, és a halált is. Mindenki döntse el magában kit mivel ajándékozna meg.

Vajon mi értelme van az életnek, ha a végén úgyis itt hagyunk mindent és mindenkit?

 Na ez kissé összetettebb téma. Kanyarodjunk vissza az előző sorokhoz mikor arra jutottunk, hogy érdemes élni ha az életnek találunk értelmet. De vajon ez a halálunk után értelmét veszti? Úgy vélem nem feltétlenül. Ha a másik emberért élünk, akkor úgy vélem valamit adunk neki, amit halálunk után is őrizni fog. Az égész attól függ mennyire tartjuk szem előtt önön érdekünket, valamit embertársunk érdekét. Gondolunk -e utódainkra vagy csak arra hogy vajon velünk mi lesz, hogy feltétel nélkül boldogok legyünk. A boldogság nem mindig jár együtt a helyes úttal. Az emberi léleknek szüksége van a bánatra, hogy megedződhessen és hogy idomulni tudjon az élet problémáihoz, valamint részvétet tudjon nyilvánítani másik ember bánatában. Szóval ha van bennünk valami amit továbbadhatunk, az életünk nem veszti értelmét a halálunk után sem, mert az utókor tanulhat a hibáinkból, valamit megismételheti az életünk felett aratott győzelmet.

Rengeteg kérdés kavarog még bennem, de amint lesz időm megpróbálok azokra is választ találni...

Néhány ujabb vers

Régen írtam már ide.. De egy kis hiánypótlónak íme néhány új vers...


Utólsó vallomás

Húsomról folyik le sápadt bőröm,
szívembe szúrom éles tőröm,
ne nézz rám, hiszen nem érek semmit,
nem fogok keresni többé senkit.

Életem leéltem élet nélkül,
testem halálával lelkem elvegyül,
nem akarok az lenni már, ki a fájdalmat okozza,
félelem a lelkem a tenyerén hordozza.

Nincs remény, nincs vigasz,
elveszett mi valaha volt igaz,
belefáradtam a harcba,
készen állok az újabb kudarcra.




Elveszve legbelül

Lelkem dallamai lenyugszanak,
a fájdalomba egyre mélyebbre sodornak,
hová tűntek a nagy álmok?
felemésztették az álnok átkok.

Névtelen érzések között bolyongok,
magam sem tudom hogy hol vagyok,
szemem elázott már a könnyektől,
érzéseim meghaltak mély sebeiktől.

Messze sodródtam az árnyvilágba,
beleveszek a sötétség birodalmába,
baljós dalt suttog a szél,
valahol egy szomorú élet véget ért.



Lélek

Lélek? Nekem van olyan?
vagy talán felemésztette a bánat?
vagy belepusztult önmaga poklába?

Sokszor nem értem a jelenlétét,
Mégis fáj.




Requiem

Haszontalan percei a létnek,
melyek egy szív fertőzött sebeit gyógyítják.
Sokszor nem tanulunk a hibáinból.
Sivár lelkünk beleveszik
az élet sűrű ingoványába.
Elhaló lépteink az elmúlás
násztáncát járják
a köd hideg templomában.
Értelmetlen kusza mondatok,
akár magam a lét,
melynek szívét már emészti
az idő vasfoga.
Talán beleveszünk a homályba,
mely bensőnkben burjánzik.
Talán emlékünket is magával sodorja
a szél fájdalmas nyögése.
Talán soha nem tudják meg kik voltunk,
hogy kik éltek e sötét korok hajnalán.
Talán létünk is hasztalan.
Életünket úgy pazaroljuk el,
akár a tékozló fiú a vagyonát.

De minket már nem vár haza
senki sem.




Emlékek között

Bánat átölelte rideg szívem.
Csak fájdalmas üvöltésem
veri fel az éjszaka csendjét.
Magányos vagyok,
akár a téli szellő,
akit senki sem szeret,
és nem fogadják be sehova.
Megfognám kezeid,
de te egyre távolodsz.
Emlékeim kócos fái között
elveszítem mosolyod.
Alig emlékszem már
szemeid éjsötét pillantásaira,
ajkaid halovány barázdáira,
hangod törékeny dallamára.
Már te is elfelejtettél.
Bezártál múltad sötét csendjébe,
emlékeid ködös éjszakáiba.
Már a nevemre sem emlékszel.
Elveszítettük egymást
a múlt elfáradt sóhajai között.