Szeretek élni, mégis mindig megakarok halni

Első mondat. Igazából még nem tudom mit akarok mondani. Csak valamit, valamit ami megmagyarázza, hogy miért is vagyok ilyen, vagy hogy egyáltalán mi vagyok. Akkora bennem a zűrzavar, hogy magam sem tudom, hogy hol az eleje. Élet. Érdekes elgondolkodnom rajta. Rövid, mégis oly hosszú. Eléggé vicces érzés mikor az élet szeretete keveredik a halálvággyal. Miért akarok élni? Gyáva vagyok meghalni? Nem. A haláltól nem féltem sosem. A szembesülés pillanatától sem, mikor bizony kisgyermekként ültem kint az udvaron egy fatuskón és hallgattam a háború zaját. Háború volt. Nem csak odakint, hanem idebent is. Megfogok halni? Igen. Mint mindenki más. Az élet velejárója. De mikor jön ez az ideje? Szeretek élni, mégis mindig megakarok halni. Túl mélyre kerültem volna? Nem vágom fel az ereimet, nem kötöm fel magam és még gyógyszert sem veszek be. Nem fajul tetlegességig ez az iszonyatos halálvágy. Nem akarom, hogy gyengének lássanak. Felveszem a maszkom, de az nem én vagyok. Hányszor hangoztatom, hogy mennyire kemény vagyok és kitartó. Pedig belül már régen kudarcra ítéltem magam. Félek az emberektől. Elhatározom, hogy nem engedek közel senkit sem magamhoz, aztán jön valaki aki egy pillantással lecsatolja a páncélom. Lehet túl érzékeny vagyok. Elgondolkodom, hogy vajon vagyok -e én fontos valakinek annyira, mint amennyire fontosak voltak nekem azok az emberek akiket egykor szerettem. Nekem sosem volt gyerekkori barátom. Én társaságból társaságba kerültem mindig, az aktuális barátnőmnek köszönhetően. Sosem volt olyan ember aki engem tartott a legjobb barátjának. Nekem viszont számtalan. Nem tudom mitől lettem ilyen. A suliban mindig piszkáltak, itthon sem volt más a helyzet. Nem találom helyem ebben a világban. Nem tudok beilleszkedni a társadalomba. Már a szórakozás sem a régi. Már csak azt figyelhetem ki köt épp belém. Semmilyenek a napjaim. Meló, itthon. De nincs erőm változtatni rajta. Szerelem is olyan reménytelen. Helyben nem találok senkit sem. Valahogy nem vagyok kibékülve a környezetemmel. A "nekem való" lányok meg nagyon messze vannak. Néha úgy érzem, gyorsan belenyugszom a dolgokba. Csendet akarok a lelkemben. Tudni egyáltalán, hogy mit akarok. Egyszerre nem tudok mindenkinek megfelelni. De nem is akarok. Élni akarom a saját életem, vagy meghalni végre. Néha átsuhan rajtam az érzés, hogy az élet elmúlik akkor egyáltalán érdemes -e harcolni. Erre a kis időre kivenni a részünket nekünk is a jóból, hogy mi is kaphassunk egy szeletet abból a tortából. Hát az aktuális hangulatomtól függ, hogy épp mit akarok. Néha tombol bennem minden és a világot akarom megváltani, aztán az első akadálynál meghátrálok. Félek a jövőtől, mely úgy érzem nem tartogat sok boldogságot számomra. Félek attól, hogy egy pillanat alatt összeomlik az, amit eddig felépítettem. Néha úgy érzem, hogy "ellopták az álmaim", hogy valaki más érte el azt amit én szerettem volna. Valaki más oldalán van a szeretett lány, valaki más ment abba a suliba ahová én akartam volna és valaki más áll a színpadon helyettem. Ilyenkor eluralkodik rajtam a düh és a gyűlölet, de igazából csak magamat okolhatom. Egyáltalán várok -e valamit ettől az élettől? Nem tudom. Érdemes e harcolni a mulandóért? Azt sem tudom. Csak azt tudom, hogy egy helyben állok, a múltam elakarom felejteni, a jövőt meg nem szeretném megélni. Halott vagyok belül? Vagy túlságosan is élek? Azért élek, hogy meghaljak és azért halok meg, hogy éljek... Élet.... Ki érti ezt...?