Néhány újabb vers

Nem felejt a lélek

Az emlék tovaszáll, ezt mondják.
Eltompulnak az érzések.
Többé már nem érez senki fájdalmat.
Elsötétült tegnapok elveszett bája.
Baljós sóhajok fedetlen kriptája,
Mind-mind összetört ábrándok,
elveszett remények fagyos temetője...
Feledésbe merült minden...
Csak te... Csak te tudod,
Hogy ez nem így van.




Szerelem démona

Te mindig csak a szépet és a jót mutatod,
de hányszor rejtőzött mondataid sötét
ráncaiba az undor és a megvetés néma násza.
Hányszor szabadítottad fejemre dühös bosszúd,
hányszor festetted arcodra gyermeki mosolyod,
miközben a remény tőrét szívemhez emelted.
Miért tiprod sárba önbecsülésem hamvait?
Hazugságaid mérges füstje körbelengi
mélabú lelkem kivilágítatlan utcácskáit.
Gyönyörű vagy, mint maga a Hold,
mikor kiteljesedni látszik orcája.
De a te szelídséged mögött mérgező
óceánként kavarog a düh fortyogó vize.
Szépséged elrejti romlott lelked,
de előlem nem rejti el bensőd férgeit.
Sátán szépséges szolgája,
azért küldettél, hogy megkeserítsd szívemet.

Tudom, hogy minden szavad pokoli kéntől
bűzlő rothadó hazugság.
De én még mindig ragaszkodom hozzád,
szerelem kegyetlen démona.




Kifordított világ

"Itt van a helye a bölcsességnek!
akinek van értelme számítsa ki
a fenevad számát, mert az egy
embernek a száma, az ő száma
pedig hatszázhatvanhat."
(Jelenések Könyve 13:18)

Angyalok közt ördög vagyok,
boldogok közt szomorú,
Jézus szájában az átkok szava,
Sátán fején a töviskoszorú.

Halott életek, élő halál,
Isten a mocsokban magára talál,
Sátán ül a mennyek trónján,
alázuhant angyal fekete paripán.

Semmi sincs már eredeti helyén,
Halál születik az élet hegyén,
Éjszakai nap világítja arcodat,
nappal a Hold segíti harcodat.

Pokolba zuhant keresztény eszme,
mennybe emelkedik egy ember képe,
számolt-számmal odafent maradhat,
mert sötét száma hatszázhatvanhat.

Keresztre feszített Sátán képe,
pokolba taszíttatott Jézus népe,
az ég felé hiába kiáltok,
szemléld te is a kifordított világot.




Necrophilia

Csókod íze számban akár a rothadt hús,
Véred az ereidben már rég nem fut,
Vágyam irántad mégsem vész el,
Szeretkezni akarok a testeddel.

Bőröd alatt tanyázó férgek izgató tapintása,
Hullafoltos tested őríjtő látványa,
Kéjtől vonagló testem haláli gyönyöre,
Arcod mámoros, üres szemgödre.

Felkorbácsolt vágyaim széttépik tested,
Nyakam köré tekerem felfúvódott beled,
Vadul testedre rámászok,
Izgatnak a belőled feltörő bűzös gázok.

Ipszilon-metszés a mellkasodon,
Férges nyílt törés a combodon,
Végigcsókolom tested minden porcikáját,
Tovább fokozva lelkem olthatatlan vágyát.

Végigsimítom üszkös kezed,
Nyakadnál elharapom az ütőeret,
Bűzlő véred arcomról lefolyik,
Testedben lelkem gyönyörködik.

Köszönöm neked ezt a vad éjszakát,
Halott és élő test gyönyörű nászát,
Szerelmemtől többé nincsen menekvés,
Valami van velem, csak hullafertőzés.




Átok

Dögöljetek  meg mind, idióta emberek,
Szöges karóra tekerődjék fel a beletek,
Holló vájja ki bűnös szemeiteket,
Kerékbe törjék nyomorék testeteket.

Veszett kutyák tépjék le lábaitokat,
Férgek emésszék rothadó maradványaitokat,
Lelketek békére sosem találjon,
Száműzve legyen e gonosz világon.




Üres szívek hada

Sötétség honol a sivár lelkek
vértől szennyezett földjén.
Gyötrelmek kiáltanak kérdőn,
elveszve az ég felé.
Bánatos arcukat az éj
fájó könnyei mossák tisztára.
Már nem éreznek, már nem
hallják a világ gonosz kacaját.
Éjben menetelő sötét szívek,
köztük vagyok én is.
Ragadj ki a fájdalmak pusztulás
felé menetelő hordájából.




A benső féreg
(Doppelgänger)

Én vagyok a szörnyeteg,
a benső gonosz,
lelked falaira borult sötét árnyék,
amit elrejtettél mélyen magadban.
Én vagyok a kárhozatos tó,
a pokol kapuja, a buja ördög,
mely kitörni kész börtönéből.

Száll a hangzatos szózat:
Ismerd meg magadat!
Te elmerülve magadban
velem találkozol.
Lelkek gyikosával,
a ad haraggal amit,
oly mohó módon 
próbálsz elrejteni,
visszatuszkolni
a befalazott szobába.

Törött ablaküveg vagyok
a bedeszkázott ablakon,
Önmagam ellen lázadó,
sírban születő, méhben haló 
kárhozat vagyok.
Démon vagyok, az az árny 
akit csak úgy nevezel
oly hanyagul, hogy ÉN.


Hányszor próbáltál
eldobni magadtól,
megszabadulni tőlem,
hányszor próbáltál jobb
ember lenni.
Bölcsőd voltam,
tanító kéz
és majd sírod leszek.
De akkor sem 
tagadhatod meg önmagad.


Én vagyok  a kebledben
dagadó kevélység,
kezeidben a tolvaj fösvénység,
Ereidben a bujaság
forró vére,
szemeidben az irigység 
lángoló tüze,
Sötét elmédben 
a gyűlölet heve,
beleid férges odvában
a falánkság bűze,
én vagyok aki rest a jóra.


Én vagyok a bensőd, 
az igazi éned,
én vagyok te,
a benső féreg.






Egy barátnak

Félek. Félek a jövőtől,
mely talán nem jön el soha.
Vagy csak a mindenség
haragját zúdítja fejünkre.


Félek. Félek a szeretettől,
mely hazug szavakkal
és oly mély undorral
áltatja fekélyes szívemet.


Félek. Félek a barátságtól,
mi annyira mohó módon
és oly ravaszul használja ki
lelkem összes gyengeségét.


Félek. Félek tőled,
mert nem tudom ki vagy,
hazug barát vagy óvó bestia.


Félek magamtól,
én, én lelkek gyilkosa...






A halál imája

Ó Isten! Mond el nekem miért pont én?
Miért engem gyűlölnek a föld minden szegletén?
Miért nekem jutott e gyötrelmes feladat?
Miért én csinálok az élőből halottakat?


Miért én veszem el, mi nekem sosem volt?
Miért pont én vagyok se élő se holt?
Miért nincsenek fájó könnyeim?
Miért nincsenek gyötrő érzéseim?


Miért teremtettem erre a világra?
Miért hozok pusztulást a gyönyörű virágra?
Miért pusztítok oly könyörtelenül?
Miért kacagok azon aki ellenszegül?


Nem akarok többé fájdalmat okozni,
Az élőktől szeretteiket elkobozni.
Bár feküdnék én egyszer a fekete veremben,
Hogy az átkok ne visszhangozzanak folyton a fejemben.


Ó Isten! Pusztíts el engem is a végítéletkor,
Lehessek én is örökre hamu és por.
Mert a halálnak csak egy vágyának szabad lenni,
Hogy ő is egyszer megtudjon halni.






Reményhez

Ismertelek egyszer rég,
Szívek húrját pengető reménym
Te voltál elmém ádáz mostohája,
Lelket keserítő szerelmes balladája.


Miért hagytál el engem mond csak,
Miért lettem lelkemben újra vak?
Gyötörted úgyis vágyó szívemet,
Felgyújtottad már izzó lelkemet.

De ha már nem jössz, ne is gyere többé,
Kitagadott gyermeké válok, éjszakai köddé,
Menj máshova áldozatra várva,
Te Isten legnagyobb átka.