Néhány ujabb vers

Régen írtam már ide.. De egy kis hiánypótlónak íme néhány új vers...


Utólsó vallomás

Húsomról folyik le sápadt bőröm,
szívembe szúrom éles tőröm,
ne nézz rám, hiszen nem érek semmit,
nem fogok keresni többé senkit.

Életem leéltem élet nélkül,
testem halálával lelkem elvegyül,
nem akarok az lenni már, ki a fájdalmat okozza,
félelem a lelkem a tenyerén hordozza.

Nincs remény, nincs vigasz,
elveszett mi valaha volt igaz,
belefáradtam a harcba,
készen állok az újabb kudarcra.




Elveszve legbelül

Lelkem dallamai lenyugszanak,
a fájdalomba egyre mélyebbre sodornak,
hová tűntek a nagy álmok?
felemésztették az álnok átkok.

Névtelen érzések között bolyongok,
magam sem tudom hogy hol vagyok,
szemem elázott már a könnyektől,
érzéseim meghaltak mély sebeiktől.

Messze sodródtam az árnyvilágba,
beleveszek a sötétség birodalmába,
baljós dalt suttog a szél,
valahol egy szomorú élet véget ért.



Lélek

Lélek? Nekem van olyan?
vagy talán felemésztette a bánat?
vagy belepusztult önmaga poklába?

Sokszor nem értem a jelenlétét,
Mégis fáj.




Requiem

Haszontalan percei a létnek,
melyek egy szív fertőzött sebeit gyógyítják.
Sokszor nem tanulunk a hibáinból.
Sivár lelkünk beleveszik
az élet sűrű ingoványába.
Elhaló lépteink az elmúlás
násztáncát járják
a köd hideg templomában.
Értelmetlen kusza mondatok,
akár magam a lét,
melynek szívét már emészti
az idő vasfoga.
Talán beleveszünk a homályba,
mely bensőnkben burjánzik.
Talán emlékünket is magával sodorja
a szél fájdalmas nyögése.
Talán soha nem tudják meg kik voltunk,
hogy kik éltek e sötét korok hajnalán.
Talán létünk is hasztalan.
Életünket úgy pazaroljuk el,
akár a tékozló fiú a vagyonát.

De minket már nem vár haza
senki sem.




Emlékek között

Bánat átölelte rideg szívem.
Csak fájdalmas üvöltésem
veri fel az éjszaka csendjét.
Magányos vagyok,
akár a téli szellő,
akit senki sem szeret,
és nem fogadják be sehova.
Megfognám kezeid,
de te egyre távolodsz.
Emlékeim kócos fái között
elveszítem mosolyod.
Alig emlékszem már
szemeid éjsötét pillantásaira,
ajkaid halovány barázdáira,
hangod törékeny dallamára.
Már te is elfelejtettél.
Bezártál múltad sötét csendjébe,
emlékeid ködös éjszakáiba.
Már a nevemre sem emlékszel.
Elveszítettük egymást
a múlt elfáradt sóhajai között.