Olvashatod mind...

Meghalnék érted

Szeretetet váltja az útálat,
Ha olyan is leszel mint egy vadállat,
Ne törodj beke a sorsodba,
Ne hidd el hogy holtan jobb volna.

Mert a gonoszság belülrol fakad,
Minden rosztól mentsed magad.

Mert jól tudod hogy nincs esélyed,
Ha a gyozelmet csakis reméled,
Tanuljál meg hinni a jóban,
Mert a földön a szeretet már múlandóban.

Meghalok én te helyetted,
Nem kell lehajtanod a fejed,
Tekints fel újra az égre,
Higgyjél megint, s újból végre.

Maradj ilyen mint amilyen most vagy,
És a gonoszság békénhagy,
Elkerül téged minden rosz,
És nem állit csapdát a gonosz.

Én meghalok de te éljél,
Mindig szeress, és reméljél,
Szeresd a szépet, szeresd a jót,
Szeress engem a múlandót.

Az életem egy égo fáklya,
Elobb-utóbb úgyis kialszik a lángja.

Mindig ügyelj minden percre,
Nézz fel az én keresztemre,
Lehet hogy most meghalok,
De szívedben újra feltámadok.



Nézz a szemembe

Nézz a szemembe,
e megyötört lélek-tükörbe.
Lelkem kínok közt szenved,
belül a gyulölet szennyez.

Lelkem mint egy pokol,
mindig csak roszra gondol.
Tépd ki szivem a helyébol,
Nem kell töb falat az élet kenyerobol.

Nézz bele a szemembe,
e meggyalázott lélektükörbe.
Ha rád gondolok folyik a könnyem,
itt hagyom az életem könnyen.

Megáll a szív e kis pokol,
utánam ezer démon lohol.

Megöllek téged, mert annyira szeretlek,
meghalok én is, az életem a kezedben,
meghalunk együtt a szerelemben,
megrohadunk együtt a pokol fenekében.



Viszonzatlan szerelem

Szép szemedbe néznem nem lehet,
de tekintetem más nem tehet.
Másé vagy én kedvesem,
ilyen ez a kínzo szerelem.



Amikor meghal a remény

Nem! Soha nem leszek a te szolgád!
Nem fogom viselni gyarló tetteid súlyát!
Holdvilágos éjszakán nem leszek szeretod,
Így kell lefogadnod, így kell beletörodj!

Te vetettél véget mindennek,
Te lettél gyilkosa szívemnek!
Te ölted ki belolem a szeretetet,
Te gyaláztad meg az életemet!

És én mégis szeretlek, mint testet a vér,
Nem hagytál nekem egy cseppnyi reményt!
Szeretném ha tudnád hogy csak miattad éltem,
Szerelmedre vágytam abban reménykedtem.

De már nem vagy szívem hordozója,
Kegyetlenül eljött at utolsó óra.
Párnámra lehajtom tébolyult fejem,
És csak remélem hogy valaki majd eltemet.

Kérlek gyere el a temetésemre,
tégy síromra virágot,
Mert örökre itt hagyom ezt a hozzád hasonló,
Gyarló világot!



Hiába való kuzdelem

Miért kell mindig kuzdenem,
miért nem kellek én neked,
szeretném érezni
ajkad édes csókjait.

Miért kell mindig szenvednem,
miért kell halálig kuzdenem,
mond, miért nem tudnál
egy kicsit is szeretni.

Kuzdök érted mint egy állat,
mert neked ennyi az árad,
mindent megteszek,
hogy egyszer veled lehessek.

Kérlek ne vedd el tolem,
ezeket a szép emlékeket,
kérlek csak annyit tegyél meg,
hogy soha el nem feledsz.

Könnyeim hiába folynak,
nem jön már többé szeb holnap,
nem tudom mit tegyek,
csak szeretni tudnálak.

Mostmár mindent megtettem,
de azt hiszem hiába szenvedtem,
ajkaid édes ízét,
soha nem érezhetem.



Köszönöm neked

Már nem kisér magány utamon,
Mert te velem vagy,
És felmelegíted jéggé fagyott lelkemet.

Veled boldog vagyok.
Mosolyod számomra olyan,
Mint a nyári éjszakán,
A csillagok ragyogása a kietlen égbolton.

Minden veled töltött pillanat olyan,
Mintha kiszabadulnék lelkem
Rideg börtönébol.

Szeretlek,
Mert benned megtaláltam,
Mit eddig kerestem,
A boldogságot,
És az igaz szerelmet.

Szinessé teszed szürke hétköznapjaim.

Köszönöm hogy vagy nekem,
Nélküled üres volna az életem.



Mikor mindennek vége szakad

Eljött újra a sötét éjj,
Minden élo nyugovora tér,
Csak az én szememre nem jön álom,
Egy penge mellett a halált várom.

Megnyugszik a pokol-elme,
Szív mélyére eltemetve,
Bús haranngok kongásával,
Meghalni az örök magánnyal.

Elporlad a szív mely nem szeretett,
Elborul az elme mely nem keresett,
Nem keresett igazságot,
Nem remélt már boldogságot.

Nézd most mind ez mennyit ér,
Mikor kifolyik az utolsó csepp vér,
Mire várjak mikor mindennek vége,
Könnyezek a fényképed nézve.

Lassan minden homályba vész,
Akármerre bárhova mész,
Gondolj arra aki szeretne,
Miattad van a szíve összetörve.

Ez a valaki én vagyok,
A világra csak fájdalmat hagyok,
Mely végso bucsut vesz mindentol,
ÉS így távolodom el az élettol.



Mennyit ér?

Mond mennyit ér az, aki életét adja
a jóért?
Mit érezhet, mikor lecsapja fejét
a hóhér?
Miért kell vége lennie minden
jónak?
Miért kell felolvadnia a
szerelem-hónak?

Mennyit ér a szív szerelme mely
velejéig romlott?
Hogyan törölheti le megáról a
fekete kormot?



Szeretlek

Szeretlek! Ugye tudod?
Már mondtam sokszor!
De nem elégszer!
A világ legszebb szavát nem lehet
elégszer mondani.
Vágyom ölelésedre, csókjaidra.
Soha ne jöjjön el az az óra,
mikor többé nem látlak.
A mi szerelmünk ne legyen múlandó.
Azt én nem engedem.
Veled boldog vagyok,
s érzem te is velem.
Vigyázok rád, mint a hold
a nyári éjszakán a csillagokra.
Forró ajkaid égessék fagyos lelkem.

Fájjon. Csak legyél velem.
Nélküled nem élném túl az életet.



Halálvágy

Gyere, Ölj meg! Megengedem!
Szerelmedre vágynom reménytelen.
Gyere, ontsd ki vérem,
És megmutatom neked a valódi énem.



Túl a halálon

Holdvolágos éjszakán,
Fehér boröd bársonyán,
Megcsillan a holdfény,
Közli, hogy nincs már több remény.

Nincsennek már szép szavak,
Itt van már az alkonyat,
Holt szeretod várva-vár,
Gyász éneknek hangja száll.

A felszáradt könnycseppek,
Arcodon már nem remélnek,
Elmúlt már a fájdalom,
Közöny ül az arcodon.

Holt lelkekne hajnalán,
Hu szeretod már ne várd,
Elvan már o tememtve,
Lenn van ményen a földben.

Egy virág sincs sírhalmán,
Töbé soha semmit nem vár,
sötét herceg eljött érte,
Meghalt végül a reménye.

A fájdalma már rég elmúlt,
Nem kisért többé a múlt,
Mert ott vagy már vele,
Életének szép szerelme.



Érzések halála


Már nem ébred fel,
a sürü magányból,
az elveszett lélek
torz akarata.
Húsába, már csak
a halálvágy vájta
üszkös, megkopott fémfogait.
Szeretne meghalni,
és felébredni végre,
ebbol a kegyetlen élet-álomból,
mely csak a lelkét húzza karóba,
a magány ódon kastélyának,
vérrel öntözött mezején.
Suru homályba vész,
e néma táj,
kietlen pusztaság a lélek,
ha nincs mi felmelegitse
a rideg szívet.
A szív gonoszsága
nem múlik el.
A fakó századok beleitatták
már kegyetlenségüket.
Már nincs értelme
várni a pillanatra.
Már nem tisztul meg soha,
ez a korcs emberi természet.
Csak a kegyetlen Vég
vethet véget,
ennek a vérfürdonek.
A szabadság érzése tovaszál,
a szív üres szeretetével.
elfelejt az ember szeretni,
és még magát is képes gyulölve,
a pokol fenekére vetni.
Torz, és gonosz gondolatok
marják szét a tudat,
parányi drágakövének vélt,
szennyes szerelmét.
Nem marad más csak a közöny,
beleivódva a szívbe, lélekbe, tudatba.
A bozongás lessz úrrá,
a hétköznapok emberi robot-roncsain.
A fásultság, és a szeretettelenség
fog véget vetni,
ennek a kiüresedett,
érdektelen emberi létnek.
Parányi, halovány szikrája
sem marad a boldogságnak.

Végso búcsút vegyél,
te balga ember az érzéseseidtol,
mert rajtad is erot vesz,
a közöny hideg rablánca,
és felemészti porba tiport életed,
minden szép pillanatát.



A feledés

A melankólia mámoritó tengerében,
elmerülve a végtelen bánatban,
beletörodve a sorsba,
érzem, rám már nem vár boldogság.
Lelkem halotti torán,
már csak az enyszet
járja érzéstelen, kiüresedett táncát.

Halott lelkem végtagjai
elüszkösödnek a kegyetlen
földi létben.
Már meghalni nem lehet,
mert közöny van a lélekben,
és nem hajt rá érzés,
hogy véhet vessek
szánalmas életemnek.

Lelkem üszkös végtagjai
úgy hajladoznak a bánat szelében,
mint magányos rózsaszál
a hatalmas viharban.



Meggyötürt lélek gondolatai

Ihlet órái elhagyják
sötét lelkem templomát.
Nincs bennem érzés,
mely alkotásra birná
tébolyült elmém.
Végül bennem is kihalt
a szép érzések világa.
Csak a bánat dzsinje ül
megalázott lelkem utcáin.
A pokol kénes illata
terjeng a levegoben.
Elhalnak a szép szavak,
nyugovóra tár a rideg lélek.
Érzéstelen üres szív,
mely mellkasomban
néha dobban egyet.
A meggyötört lélek
vágyik a szenvedésre.
Az önsanyargatás érzése
tart még benne
valamennyi szikrát.
Ez a tébolyult világ
csak még mélyebbre húzza
a sötét érzések kárhozatos tavába.
Mig végül fegyvert tagadván
véget vet szánalmas életének.



A vég kezdete

Nincs Több szenvedés,
nincs már újraébredés.
Lelkem lehajtja fejét,
nem emeli fel már elsorvadt kezét.

Véget ér az álomvilág,
nem követek el már hibát.
Nem fogok már szeretni,
az életnek értelmet keresni.

Elporlad a szív, urnába zárják,
Többé már sehova nem várják.
A lélek is elporlad.
A feledés tengerébe belefullad.

Ével múltán elfelednek,
szív mélyére eltemetnek,
Emlékem is egykor meghal,
A múlt tüze többé nem mar.


Búcsúvers


Szemeim a messzeségbe mélyednek,
de már nem látok ott semmit,
csak a vak üvességet.
Kinyujtom a kezem feléd,
de csak a magány mar belé.

Nélküled indulok el az útra,
ahonnan lehet nem térek vissza.
Lábaim meginognak,
majd elesem.
Kinyújtom a kezem feléd,
de csak a magány mar belé.

Felkelek, az árnyakba kapaszkodom,
már nem inognak erotlen lábaim.
Már repülök, szárnyalok.
Már nem nyújtom összevagdalt
kezeim feléd,
Már csak a megnyugvás
simogatja rideg ujjaim.


Többé már nem...

Megtört lelkem ködös árnya,
Bárcsak többé sosem fájna,
Harangoknak bús kongása,
Az erdonek hu magánya.

Elvesztem a végtelenben,
Eltévedtem a sötétben,
Érzéseim rég meghaltak,
Kuzdelemmel rég felhagytak.

Szeretni egyszer megtanultam,
De feledni sosem tudtam,
Gyötörtek az érzések,
Emésztettek a félelmek.

De nincs mostmár félelem,
Véget ért az életem,
Holt lelkeknek korhadt fája
Vak szememnek holt világa.