Esős őszi nap volt. A szél, mint egy eleven kisgyermek, játszott a kopár fák már lehullott aranysárga leveleivel. A temető sötét kertjére sűrű homály borult. A kápolna közelében egy korhadt padon egy fekete hajú fiú ült. Tekiktete a messzeségbe révedt. Várt valakire. Egy lányra, akiért meggyötört lelkét, ha kell, a pokolra is küldené. Lágy dallamok simogatták szerelmes szívét. „Ha itt vagy mellettem, és megfogod a kezem, tudod, én boldogan égek el a pokol tűzén is veled.” Megrezzent a száraz avar. Valaki közeledett. Tekintetével kutatni kezdte a sűrű ködbe burkolózó árny alakját, mig végül az alak előjött a köd homályából. Tekintete reá szegeződött. Egy gyönyörű lány állt előtte. Derékig érő hosszú fekete haját a szél, égszínkék szemeibe fújta. Úgy állt ott mint egy sejtelmes fekete angyal, akit a szépsége miatt száműztek a mennyből mert arca fényes ragyogása szebb volt a napénál. Gyönyörű szemében ott csillogott a telihold fénye. A fiú szíve egyre hevesebben kezdett verni. Lelkében érezte mintha ezernyi virág ontaná rá bódító illatát, mintha ezer hárfa játszaná a szerelem gyönyörű melódiáját. A lány szégyenlősen köszönt. Hangja olyan volt mint a lágyan pengő lant, melyen mestere ujjai lágyan végigsiklanak. A lány leült a fiú mellé. A fiú meg sem birt szólalni. Ránézett szerelmére, és szíve hatalmasatt dobbant. Lelkében érezte a szerelem kéjtől fűtött, lángoló tűzét.Egymásra néztek. A lány mosolya olyan angyali volt, hogy a fiú le sem birta venni róla a szemét. A lány letette kezét a korhadt fapadra. A fiú lágyan végigsimította ujjaival az angyali kezet. A lány beleborzongott a hideg kéz érintésébe. Majd tenyerébe vette, hogy egy kicsit felmelegítse. A két szív vadul zakatolt. Sokáig csak néztek egymás szemébe, halkan, suttogva beszélgettek. A közeli templom már az éjfélt harangozta szomorú hangjának üres kongásával. Sűrű köd ült a temető könnyből és fájdalomból épült köveire. A pár egymást ölelve ültek a pad hideg, időrágta deszkáin. Halkan beszélgettek, majd hirtelen csönd lett. A két vágytól fűtött ajak egyre közelebb került egymáshoz. Végül egybeolvadva, a szerelem izzó kemencéjében adták át magukat a mámortól izzó forró csókoknak. A fiú szíve őrült ritmusban dobogott. Majd végül egyszerre mondták ki a bűvös szót: „SZERETLEK”
Telten a hónapok, és boldogok voltak. Mig végül eljott a nap, mikor kerek egy éve lettek egymáséi. Sok jót és sok rosszat átvészelt a szerelmük. Megegyeztek, hogy ezt a jeles napot ott ünneplik a temetőben, ahol először csókolták meg egymást. A fiú egy vörös rózsával árta imádottját mert tudta, hogy ez a kedvenc virága. Várt, és csak várt. Végül megjött a lány. Arcát eltakarta az alkony fekete leple. Tekintete nem olyan volt mint régen. Arca komor lett. Csak állt, és bámult maga elé. A fiú adott volna neki egy üdvözlő puszit, amit egy alkalommal sem hagytak ki, és már szokássá vált közöttük, de a lány elfordította az arcát. A fiú ereiben megfagyott a vér. Nem tudta mire vélje eet a szokatlen viselkedést. A lány végül elmondta, hogy szíve már másért dobog...
A fiú csak ült. A lány már régen elment. A rózsa tövisei véresre szabdalták a tenyerét. Szemében megszületett fáradt könnycsepp végiggördült szomorú arcán. „ Millió kép, millió emlék, és nem elég millió év sem, hogy elfelejtselek. Miért kellett, hogy mind ez így történjen, miért sodródsz el messze tőlem?” Fájtak neki a szép szavak. Fájtak neki a régi emlékek. Eleredt az eső. A fiú térdre esett a fájdalomtól. Tekintetét az égre emelte, és beleüvöltötte az éjszakába: „MIÉRT?!” A vércseppek lassanként csepegtek le az ujjain. De ez már nem az ő vére. Ez már a szerelem vére melyet annyi időn át dédelgetett a lelkében, és annyi tervet szőtt vele kapcsolatban. De abban az órában nem csak a szerelem ért véget. A fiúban is meghalt valami.
A fiú azon az éjjelen mefogadta, hogy többé senkit nem fog szeretni, és senkinek a fülébe nem súgja szerelmes szavait.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése