Búcsúvers

Szemeim a messzeségbe mélyednek,
de már nem látok ott semmit,
csak a vak üvességet.
Kinyujtom a kezem feléd,
de csak a magány mar belé.

Nélküled indulok el az útra,
ahonnan lehet nem térek vissza.
Lábaim meginognak,
majd elesem.
Kinyújtom a kezem feléd,
de csak a magány mar belé.

Felkelek, az árnyakba kapaszkodom,
már nem inognak erőtlen lábaim.
Már repülök, szárnyalok.
Már nem nyújtom összevagdalt
kezeim feléd,
Már csak a megnyugvás
simogatja rideg ujjaim.