Halottak napja

A halottak napja (latinul Commemoratio omnium Fidelium Defunctorum) keresztény ünnep. A katolikusok november 2-án tartják, mindenszentek napját követően, a bizánci szertartásban a pünkösd előtti szombaton.
Magyarországon a két egymást követő ünnephez kötődő szokások széles körben élnek a nem katolikusok között is. Ünneplése sok keresztény országban elterjedt a protestánsok közt is és ünneplik az anglikánok is. Az ortodox kereszténység naptárában több halottak napja is szerepel.
Az ünnep már az ókori Rómában is létezett feralia néven. A katolikus egyházban először 998-ban ünnepelték. Szent Odiló clunyi bencés apát kezdeményezése volt, hogy a mindenszentek napja után, amely az üdvözült lelkekre emlékezik, emlékezzenek meg valamennyi elhunyt hívőről is. Az ünnep a 11. században terjedt el széles körben a clunyi bencések hatására, a 14. században vált hivatalossá.
Az ünnepet azért látták szükségesnek, mert a katolikus gondolkodás szerint a kisebb bűnökért a lélek a purgatóriumban bűnhődik és üdvözülését meggyorsíthatja ha az élők könyörögnek érte. Ekklesziológiailag a küzdő egyház (ecclesia militans) megemlékezése a tisztítótűzben időző lelkekre, a szenvedő egyházra (ecclesia patiens).
A halottak napján gyakran mondott imádság a Halottak olvasója, amely öt tizedből áll, Jézus öt sebének emlékezetére.

William-Adolphe Bouguereau (1825-1905): Halottak napja (1859).

Az én véleményem

Szerettük őket. Bár már csak a fájó emlékeket szeretjük. de Ők még mindig bennünk élnek. Részesei gondolatunknak. Egykori szigorú apák, mindig kedveskedő édesanyák, testvéreink és barátaink. Minden embernek halt már meg valakije aki közel állt a szivéhez. Azt hisszük hogy elviselhetetlen a fájdalom. De ez az élet rendje. "megszületünk, élünk kicsit, majd némán átadjuk magunkat az elmullásnak." Szerintem elhunyt szeretteinkről minden nap meg kellene emlákezni, nem csak egyszer egy évben. Hiszen Ők bennünk élnek... Emlékezzünk tehát rájuk...

Mezei Marianna

Vakhit A temetőt köd lepte s a sírokat elrejtve falat vonva elém szétterült, s hozzád igyekezve mentem sietve nem láttam semmit szívem vitt, s bolyongva elveszve téged keresve hívtalak bár tudtam nem vagy itt, csak ködbe szakadt sóhaj mi szállt a fellegekbe a hit, hogy találkoznak egyszer lelkeink.