Első mondat. Igazából még nem tudom mit akarok mondani. Csak valamit, valamit ami megmagyarázza, hogy miért is vagyok ilyen, vagy hogy egyáltalán mi vagyok. Akkora bennem a zűrzavar, hogy magam sem tudom, hogy hol az eleje. Élet. Érdekes elgondolkodnom rajta. Rövid, mégis oly hosszú. Eléggé vicces érzés mikor az élet szeretete keveredik a halálvággyal. Miért akarok élni? Gyáva vagyok meghalni? Nem. A haláltól nem féltem sosem. A szembesülés pillanatától sem, mikor bizony kisgyermekként ültem kint az udvaron egy fatuskón és hallgattam a háború zaját. Háború volt. Nem csak odakint, hanem idebent is. Megfogok halni? Igen. Mint mindenki más. Az élet velejárója. De mikor jön ez az ideje? Szeretek élni, mégis mindig megakarok halni. Túl mélyre kerültem volna? Nem vágom fel az ereimet, nem kötöm fel magam és még gyógyszert sem veszek be. Nem fajul tetlegességig ez az iszonyatos halálvágy. Nem akarom, hogy gyengének lássanak. Felveszem a maszkom, de az nem én vagyok. Hányszor hangoztatom, hogy mennyire kemény vagyok és kitartó. Pedig belül már régen kudarcra ítéltem magam. Félek az emberektől. Elhatározom, hogy nem engedek közel senkit sem magamhoz, aztán jön valaki aki egy pillantással lecsatolja a páncélom. Lehet túl érzékeny vagyok. Elgondolkodom, hogy vajon vagyok -e én fontos valakinek annyira, mint amennyire fontosak voltak nekem azok az emberek akiket egykor szerettem. Nekem sosem volt gyerekkori barátom. Én társaságból társaságba kerültem mindig, az aktuális barátnőmnek köszönhetően. Sosem volt olyan ember aki engem tartott a legjobb barátjának. Nekem viszont számtalan. Nem tudom mitől lettem ilyen. A suliban mindig piszkáltak, itthon sem volt más a helyzet. Nem találom helyem ebben a világban. Nem tudok beilleszkedni a társadalomba. Már a szórakozás sem a régi. Már csak azt figyelhetem ki köt épp belém. Semmilyenek a napjaim. Meló, itthon. De nincs erőm változtatni rajta. Szerelem is olyan reménytelen. Helyben nem találok senkit sem. Valahogy nem vagyok kibékülve a környezetemmel. A "nekem való" lányok meg nagyon messze vannak. Néha úgy érzem, gyorsan belenyugszom a dolgokba. Csendet akarok a lelkemben. Tudni egyáltalán, hogy mit akarok. Egyszerre nem tudok mindenkinek megfelelni. De nem is akarok. Élni akarom a saját életem, vagy meghalni végre. Néha átsuhan rajtam az érzés, hogy az élet elmúlik akkor egyáltalán érdemes -e harcolni. Erre a kis időre kivenni a részünket nekünk is a jóból, hogy mi is kaphassunk egy szeletet abból a tortából. Hát az aktuális hangulatomtól függ, hogy épp mit akarok. Néha tombol bennem minden és a világot akarom megváltani, aztán az első akadálynál meghátrálok. Félek a jövőtől, mely úgy érzem nem tartogat sok boldogságot számomra. Félek attól, hogy egy pillanat alatt összeomlik az, amit eddig felépítettem. Néha úgy érzem, hogy "ellopták az álmaim", hogy valaki más érte el azt amit én szerettem volna. Valaki más oldalán van a szeretett lány, valaki más ment abba a suliba ahová én akartam volna és valaki más áll a színpadon helyettem. Ilyenkor eluralkodik rajtam a düh és a gyűlölet, de igazából csak magamat okolhatom. Egyáltalán várok -e valamit ettől az élettől? Nem tudom. Érdemes e harcolni a mulandóért? Azt sem tudom. Csak azt tudom, hogy egy helyben állok, a múltam elakarom felejteni, a jövőt meg nem szeretném megélni. Halott vagyok belül? Vagy túlságosan is élek? Azért élek, hogy meghaljak és azért halok meg, hogy éljek... Élet.... Ki érti ezt...?
2013. december 19., csütörtök
2013. március 3., vasárnap
legújabb versek
Reménytelenül
Az érzés amitől összeszorul a szíved,
mikor meghal benned minden reményed,
mikor érzed, nem vár már semmi jó,
mikor lelkedre leullik az első hó.
A könnyeket már nem lehet visszafolytani,
kicsordulnak, és vért akarnak ontani.
Belekóstolhattál a boldogsába,
mégis belepusztulsz a vigasztalan gyászba.
Nézed a felhőket, hogy volnulnak végig,
keserves gondolatok kísérnek a sírig.
Magadra zárod a pokol kapuját,
megülöd lelkednek halotti torát.
Érzed, ő már nem fog rád gondolni,
hiú ábrándok közt fogsz szűntelen bolyongani,
hiába mondod neki, hogy szereted,
csak sajnáló mosolyt kapsz, s üres szeretetet.
Ok és Okozat
Ő sír miatta, te sírsz őmiatta.
Ő meghal érte, te meghalsz őérte,
és a kör már soha nem zárul be.
Neki
Kedvesem, hányszor láttam
arcod minden csepp könnyemben,
s hányszor öleltem át önmagam,
hitegetve, hogy karjaid között lelek nyugalomra.
Tükörbe nézve látom a kék lélektükröt,
az összetört üvegcserepeket.
Már nem ismerem fel a szem mögött a lelket,
mely mindig tovaszáll hozzád,
hogy bár alvó arcod láthassa,
amikor megérinti a holdsugár.
Hol a tegnapok sírja nyílik...
Hol a tegnapok sírja nyílik,
hol a múló nyarak tornyosulnak fölénk,
ott lelem meg elveszett mosolyodat,
a sötét egek fellegén.
Az a sok könny, mit szemem kéksége érted hullatott,
hiába sírnak felhőtlen éjszakán a fénytelen csillagok.
Lélek fekete fátylait tépkedő magány,
szívembe költözik némán a kíváncsi talány.
Árnyak rabja lett szívemben,
hangtalanul csengő naív kis rímekben,
sorok között olvasva végzetem,
nekem nem való a boldog szerelem.
Vakság
Szemeim csendjére
leszállt az éj.
többé nem látok
esőcseppet, hópihét,
pillangóknak kecses röptét,
síron, őseinknek emlékét
őrző, mohalepte nevet.
Többé nem látok
mosolyt arcodon,
fáradt könnycseppet
megszüleitni szemeidben.
Immár vak vagyok.
Fejemre bolrul annyi árny,
emésztő, bizonytalan félhomály,
mely mohó kutyaként
nyaldossa üres szemüregeim.
Ez a jutalmam
minden gyarló
pillantásomért.
Új remény
Rejtőzve vártam rád,
letűnt korok sírjánál.
Új hajnal képét feledni
véltem árnyszőtte éj ráncaiban.
Az idő, a csalfa kisfiú,
akár a lovas vitéz,
elvágtatott a fejem felett,
de a boldogság aranykapui
nem níltak meg előttem.
De napját hoztad
boldogságomnak,
orcád ragyogó mosolyával,
melyben eljövendő új
hajnal fénye látszott.
Lelkem téljébe
tavasz virágát
hoztad ajándékul.
Felvirradó hajnal megnyitotta
vak szemeim világát.
Megtaláltam mindazt,
miért lelkem epedve vágyott.
Téged, ki nem enged
elsülyedni a mélabú
fekete tükrének
börötne alá.
Lélekvirág
Szeretnék vitág lenni,
Fényedben megszületni,
Kezeid közt meghalni,
ajlaidon elhervadni.
Sosem kellett...
Sosem kellett nekem
annyi jó, mit reméltél adni.
Én csak jó szóra vágytam.
Sosem kellett nekem
annyi szép, mivel
gyönyörködtetni akartál.
Én csak a naplementét
akartam nézni szemeidben.
Rád vágytam, csakis rád,
Nem hazug játékokra
melyek a szív sebeit,
újra és újra feltépik.
Elég lett volna
csak önmagad lenni.
Utolsó út
Szürke minden,
halott a táj,
arcom égetni,
a bágyadt holdsugár.
Elindulok lassan,
vándorútra térek,
szívemben őrzöm,
rég halott emléked.
Világok küszöbén,
ajtókat döngetek,
dalom nem halják,
csak a néma fenyvesek.
Benőtte már a gaz,
siromnak kövét,
az elmúlás halgatja,
szelek bús énekét.
Múló idő
Az idő egyre múlik,
vasfoga szűntelen marja az éveket,
Fakó félelem unalomból űzött
játékai a halálnak,
akár elpazarolt életünk
tünékeny percei...
Hiába gondolt gondolatok,
hiába tett tettek.
De az idő nem áll meg,
szűntelen amrja az éveket.
Miért szól...
Miért szól szívemből
szerelmes ballada,
ha csak a szél sodorja
tova a pusztaságba?
Ha nem talál halgatásra
minek is szóljon,
inkább az érzést
magamba folytom.
Új világ
Sötétség szállt a lelkekre.
A kitaposott ösvény végére értem.
Nem hallottam madárdalt,
Nem láttam mosolyt az arcokon,
Csak fájdalmas sikolyokat találtam,
Gyötrelmek elnyújtott sóhalyait.
Nász helyett, gyászi leplet
Tekertem halott tested köré,
S arcomra fagyott vigyorral
vetettem magam
Tűztengerek habjai közé.
Siratódal
Elsiratom édes a multat,
mikor még karjaim között
kerested a menedéket.
Elsiratom a percet mikor
szemeid fürkészték szemeimben
a szerelmes gondolatokat.
Elsiratam mindenem,
simogató kezeid,
melyek lágyan
érintik arcomat.
Elsiratom a veled
töltött perceket.
Koporsóba zártam arcod s mosolyod,
Lehet élsz még, de szívemen kívül,
Valahol...
Haikuk
Halál szövi fonalát,
majd gondol egyet,
és elvágja azt.
*
Túk sok a gondolat,
mégsincs értelem.
Csak a csatazaj.
*
Tükörbe nézek,
arcom fürkészem.
Vajon hová tünt
szemeimből a láng?
*
Aludnék én csendesen.
De a magány
nem ringat el.
*
Már nem áll úgy
kezemre a toll.
Tegnap éjjel
összetörtem mérgemben.
*
Ajkamról lehervadnak
a szavak, akár
csalódott arcáról a mosoly.
*
Nincs kedvem írni.
úgyis csak
magamat ismételném.
*
Minden olyan sötét.
Egymásba gabalyodott karjai
az időnek folytogatják a nyakam.
*
Mikor elkezdel
félni az őrülettől,
már régen megőrültél.
Vég-dal
Csak egy lépés és vége,
zuhanuk alá együtt a mélybe,
hamis poklok bugyraiba
és ha az éj nem dalolna,
Majd mi zengjük énekünket,
dalba írva végzetünket,
hatalmat adva a régi isteneneknek,
veszendőt a az elveszettnek.
És ha nincs is értelem,
világokban virág terem,
igaz csendnek dallamával,
igazságnak szép szavával.
Új dalra már nincs idő,
én vagyok a veszendő,
vágyakozva vártam őt,
a csodát hozó szép jövőt.
Kár volt...
Mint sóhaj a szelek szárnyán,
úgy száll tova a felismerés,
Kár volt a csók mit
számra szád égetett,
kár volt minden szó,
minden perc és minden gonolat,
mit szived kergetésére pazaroltam.
Szerelem
A szerelemtől már
falánk férgekké vállnak
gyomromban a pillangók.
Ötlettelenség
Nincs már hely
az üres lapon.
Másra szánom a betűket.
Árnyékember
(Vajon mit látsz, ha egy hajláktalan
szemébe mélyen belenézel?)
Lehullott levelet
kerget a szél,
elmúlt nyarakról
búsan mesél.
Elpusztult minden,
halott a táj,
odalint a télben
valaki vár.
Szakadt kabát
egyetlen ruhája,
ablakodon benézve
a bánat átjárja.
Mig te odabent
a melegben üldögélsz,
addig ő a hidegben
életére visszanéz.
Nem volt semmije,
és nem is lesz soha már,
halk sóhaja
az éjben tovaszáll.
Szive immár
sok éve lakatlan,
nem folyik vér
az üres falakban.
Nem gondol senki rá,
s ő sem gondol senkire,
epedve várja
mikor jön a végzete.
Egyetlen társa csak,
a kisértő, hű magány,
ridegen fekszik már
a halálnak asztalán.
Vajön ki ő?
Senki sem tudja,
karmait kitárva
várja a pokol bugyra.
Nézz a szemébe,
és megismered őt,
a mindik kűzdő,
sohasem létezőt.
Egy a sok közül
Elfednéd a rosszat,
pedig te nem tettél
sohasem olyat.
Minden apró hibádért
a világ rád mutogat.
Ki vagy te?
Nem tudod,
csak a bűnös ujjak
merednek rád,
és nem mesélik
el az égen a
néma csillagok.
Vannak körülötted sokan,
egytől-egyig mind
arctalan emberek,
gyenge robotok,
és ne hidd el,
hogy egyedül csak neked
fájhat a szeretet.
Halottak vagyunk mind
s minden tettünk az,
csak mi még nem tudjuk azt,
téli vihar közepén
rhátlanul várjuk,
a sosem jövő
virágos tavaszt.
Szürkeség
Színtelenné vállt minden,
szürkék lettek a nappalok,
ahogyan az éjszakák is.
Monoton minden,
reggel felkelsz, este fekszel.
Nincs tartalma a napnak.
Robotokká lettünk mind,
kattogó hús-szörnyetegekké.
Hajszoljuk a boldogásgot,
de nem látunk túl
elménk szürke ködén.
A fő sem zöld már,
ahogyan nem kék
a tiszta ég sem
és már a folyók
habjai sem úgy
fodrozódnak,
mint akkor régen,
mint régmúlt,
elfeledett emlékeinben.
Katt katt katt katt...
Mononon kattogás a fejben.
Már a gondolatok
sem a régiek,
Szürkék, ridegek.
Hidegek a csókok,
s szürke szemekkel
fürkésszük magunk körül
a monoton világot.
Pedig gyermekkorunkban
tarkára festettük,
még a felhőket is.
Az érzés amitől összeszorul a szíved,
mikor meghal benned minden reményed,
mikor érzed, nem vár már semmi jó,
mikor lelkedre leullik az első hó.
A könnyeket már nem lehet visszafolytani,
kicsordulnak, és vért akarnak ontani.
Belekóstolhattál a boldogsába,
mégis belepusztulsz a vigasztalan gyászba.
Nézed a felhőket, hogy volnulnak végig,
keserves gondolatok kísérnek a sírig.
Magadra zárod a pokol kapuját,
megülöd lelkednek halotti torát.
Érzed, ő már nem fog rád gondolni,
hiú ábrándok közt fogsz szűntelen bolyongani,
hiába mondod neki, hogy szereted,
csak sajnáló mosolyt kapsz, s üres szeretetet.
Ok és Okozat
Ő sír miatta, te sírsz őmiatta.
Ő meghal érte, te meghalsz őérte,
és a kör már soha nem zárul be.
Neki
Kedvesem, hányszor láttam
arcod minden csepp könnyemben,
s hányszor öleltem át önmagam,
hitegetve, hogy karjaid között lelek nyugalomra.
Tükörbe nézve látom a kék lélektükröt,
az összetört üvegcserepeket.
Már nem ismerem fel a szem mögött a lelket,
mely mindig tovaszáll hozzád,
hogy bár alvó arcod láthassa,
amikor megérinti a holdsugár.
Hol a tegnapok sírja nyílik...
Hol a tegnapok sírja nyílik,
hol a múló nyarak tornyosulnak fölénk,
ott lelem meg elveszett mosolyodat,
a sötét egek fellegén.
Az a sok könny, mit szemem kéksége érted hullatott,
hiába sírnak felhőtlen éjszakán a fénytelen csillagok.
Lélek fekete fátylait tépkedő magány,
szívembe költözik némán a kíváncsi talány.
Árnyak rabja lett szívemben,
hangtalanul csengő naív kis rímekben,
sorok között olvasva végzetem,
nekem nem való a boldog szerelem.
Vakság
Szemeim csendjére
leszállt az éj.
többé nem látok
esőcseppet, hópihét,
pillangóknak kecses röptét,
síron, őseinknek emlékét
őrző, mohalepte nevet.
Többé nem látok
mosolyt arcodon,
fáradt könnycseppet
megszüleitni szemeidben.
Immár vak vagyok.
Fejemre bolrul annyi árny,
emésztő, bizonytalan félhomály,
mely mohó kutyaként
nyaldossa üres szemüregeim.
Ez a jutalmam
minden gyarló
pillantásomért.
Új remény
Rejtőzve vártam rád,
letűnt korok sírjánál.
Új hajnal képét feledni
véltem árnyszőtte éj ráncaiban.
Az idő, a csalfa kisfiú,
akár a lovas vitéz,
elvágtatott a fejem felett,
de a boldogság aranykapui
nem níltak meg előttem.
De napját hoztad
boldogságomnak,
orcád ragyogó mosolyával,
melyben eljövendő új
hajnal fénye látszott.
Lelkem téljébe
tavasz virágát
hoztad ajándékul.
Felvirradó hajnal megnyitotta
vak szemeim világát.
Megtaláltam mindazt,
miért lelkem epedve vágyott.
Téged, ki nem enged
elsülyedni a mélabú
fekete tükrének
börötne alá.
Lélekvirág
Szeretnék vitág lenni,
Fényedben megszületni,
Kezeid közt meghalni,
ajlaidon elhervadni.
Sosem kellett...
Sosem kellett nekem
annyi jó, mit reméltél adni.
Én csak jó szóra vágytam.
Sosem kellett nekem
annyi szép, mivel
gyönyörködtetni akartál.
Én csak a naplementét
akartam nézni szemeidben.
Rád vágytam, csakis rád,
Nem hazug játékokra
melyek a szív sebeit,
újra és újra feltépik.
Elég lett volna
csak önmagad lenni.
Utolsó út
Szürke minden,
halott a táj,
arcom égetni,
a bágyadt holdsugár.
Elindulok lassan,
vándorútra térek,
szívemben őrzöm,
rég halott emléked.
Világok küszöbén,
ajtókat döngetek,
dalom nem halják,
csak a néma fenyvesek.
Benőtte már a gaz,
siromnak kövét,
az elmúlás halgatja,
szelek bús énekét.
Múló idő
Az idő egyre múlik,
vasfoga szűntelen marja az éveket,
Fakó félelem unalomból űzött
játékai a halálnak,
akár elpazarolt életünk
tünékeny percei...
Hiába gondolt gondolatok,
hiába tett tettek.
De az idő nem áll meg,
szűntelen amrja az éveket.
Miért szól...
Miért szól szívemből
szerelmes ballada,
ha csak a szél sodorja
tova a pusztaságba?
Ha nem talál halgatásra
minek is szóljon,
inkább az érzést
magamba folytom.
Új világ
Sötétség szállt a lelkekre.
A kitaposott ösvény végére értem.
Nem hallottam madárdalt,
Nem láttam mosolyt az arcokon,
Csak fájdalmas sikolyokat találtam,
Gyötrelmek elnyújtott sóhalyait.
Nász helyett, gyászi leplet
Tekertem halott tested köré,
S arcomra fagyott vigyorral
vetettem magam
Tűztengerek habjai közé.
Siratódal
Elsiratom édes a multat,
mikor még karjaim között
kerested a menedéket.
Elsiratom a percet mikor
szemeid fürkészték szemeimben
a szerelmes gondolatokat.
Elsiratam mindenem,
simogató kezeid,
melyek lágyan
érintik arcomat.
Elsiratom a veled
töltött perceket.
Koporsóba zártam arcod s mosolyod,
Lehet élsz még, de szívemen kívül,
Valahol...
Haikuk
Halál szövi fonalát,
majd gondol egyet,
és elvágja azt.
*
Túk sok a gondolat,
mégsincs értelem.
Csak a csatazaj.
*
Tükörbe nézek,
arcom fürkészem.
Vajon hová tünt
szemeimből a láng?
*
Aludnék én csendesen.
De a magány
nem ringat el.
*
Már nem áll úgy
kezemre a toll.
Tegnap éjjel
összetörtem mérgemben.
*
Ajkamról lehervadnak
a szavak, akár
csalódott arcáról a mosoly.
*
Nincs kedvem írni.
úgyis csak
magamat ismételném.
*
Minden olyan sötét.
Egymásba gabalyodott karjai
az időnek folytogatják a nyakam.
*
Mikor elkezdel
félni az őrülettől,
már régen megőrültél.
Vég-dal
Csak egy lépés és vége,
zuhanuk alá együtt a mélybe,
hamis poklok bugyraiba
és ha az éj nem dalolna,
Majd mi zengjük énekünket,
dalba írva végzetünket,
hatalmat adva a régi isteneneknek,
veszendőt a az elveszettnek.
És ha nincs is értelem,
világokban virág terem,
igaz csendnek dallamával,
igazságnak szép szavával.
Új dalra már nincs idő,
én vagyok a veszendő,
vágyakozva vártam őt,
a csodát hozó szép jövőt.
Kár volt...
Mint sóhaj a szelek szárnyán,
úgy száll tova a felismerés,
Kár volt a csók mit
számra szád égetett,
kár volt minden szó,
minden perc és minden gonolat,
mit szived kergetésére pazaroltam.
Szerelem
A szerelemtől már
falánk férgekké vállnak
gyomromban a pillangók.
Ötlettelenség
Nincs már hely
az üres lapon.
Másra szánom a betűket.
Árnyékember
(Vajon mit látsz, ha egy hajláktalan
szemébe mélyen belenézel?)
Lehullott levelet
kerget a szél,
elmúlt nyarakról
búsan mesél.
Elpusztult minden,
halott a táj,
odalint a télben
valaki vár.
Szakadt kabát
egyetlen ruhája,
ablakodon benézve
a bánat átjárja.
Mig te odabent
a melegben üldögélsz,
addig ő a hidegben
életére visszanéz.
Nem volt semmije,
és nem is lesz soha már,
halk sóhaja
az éjben tovaszáll.
Szive immár
sok éve lakatlan,
nem folyik vér
az üres falakban.
Nem gondol senki rá,
s ő sem gondol senkire,
epedve várja
mikor jön a végzete.
Egyetlen társa csak,
a kisértő, hű magány,
ridegen fekszik már
a halálnak asztalán.
Vajön ki ő?
Senki sem tudja,
karmait kitárva
várja a pokol bugyra.
Nézz a szemébe,
és megismered őt,
a mindik kűzdő,
sohasem létezőt.
Egy a sok közül
Elfednéd a rosszat,
pedig te nem tettél
sohasem olyat.
Minden apró hibádért
a világ rád mutogat.
Ki vagy te?
Nem tudod,
csak a bűnös ujjak
merednek rád,
és nem mesélik
el az égen a
néma csillagok.
Vannak körülötted sokan,
egytől-egyig mind
arctalan emberek,
gyenge robotok,
és ne hidd el,
hogy egyedül csak neked
fájhat a szeretet.
Halottak vagyunk mind
s minden tettünk az,
csak mi még nem tudjuk azt,
téli vihar közepén
rhátlanul várjuk,
a sosem jövő
virágos tavaszt.
Szürkeség
Színtelenné vállt minden,
szürkék lettek a nappalok,
ahogyan az éjszakák is.
Monoton minden,
reggel felkelsz, este fekszel.
Nincs tartalma a napnak.
Robotokká lettünk mind,
kattogó hús-szörnyetegekké.
Hajszoljuk a boldogásgot,
de nem látunk túl
elménk szürke ködén.
A fő sem zöld már,
ahogyan nem kék
a tiszta ég sem
és már a folyók
habjai sem úgy
fodrozódnak,
mint akkor régen,
mint régmúlt,
elfeledett emlékeinben.
Katt katt katt katt...
Mononon kattogás a fejben.
Már a gondolatok
sem a régiek,
Szürkék, ridegek.
Hidegek a csókok,
s szürke szemekkel
fürkésszük magunk körül
a monoton világot.
Pedig gyermekkorunkban
tarkára festettük,
még a felhőket is.
2012. augusztus 31., péntek
Versek
Beatrix
Szemeid gyönyörű ragyogása
őszi naplementeként világítja arcomat.
Minden mozdulatod oly kecses,
ahogy a szellő ring a hűs vízen.
Arcod hold-ezüst fénye
bevilágítja sötét lelkem.
Elveszett korok hajnalán
találkozom veled.
Hálót szőtt körém
pilláid rengése,
benned egyesül újra
az istenek erénye.
Epedő lelkem nyugalmat
többé nem talál,
Nélküled nincs élet,
csak kegyetlen halál.
Talán egyszer elveszik
minden reményem,
és fagyos szívem
meghasad teérted.
Idő és Halál
Hullik a fekete eső.
Átokverte egek könnyei
mossák lelkemről a mocskot.
De nem moshatják le
a halál éhes férgeit,
mert a halál csak
szövi fonalát életünk
hasztalan percei felett.
Az idő vasfoga szüntelen
emészti a korhadt éveket,
a magány reménytelen perceit.
Jöjj Halál! Öleld kebledre
haszontalan szolgád.
Ringasd álomba meggyötört
lelkem véres csonkjait.
Csattogjanak torkomon
Idő testvéred fogai.
Lelkem fertőzött sebei
immár halálos sebek.
Tűnnék el már végre
oda ahol semmi sem létezik,
és a semmi a mindennek
ad otthont, ahol a gyötört
lelkek találnak nyugalmat,
ahol a halál és idő én magam vagyok.
Reményvesztett balladája
Csókod nem emlék,
de még jövő sem lehet soha már.
Szorító szívem utolsó dobbanásával
érted kiált ó Beatrix.
Feledlek téged árnyléptű
üresség maró tudatával.
A múlt ösvénye
Hogyan legyen az ember boldog,
Ha nyomában a múlt kísért?
Múlt fátyla borul a jövő sírjára
S a halál dalolja bús énekét.
Hogyan lépjen túl e szív
A múlt véres fájdalmán,
Ha a jövőbe nézve csak
Eljön majd...
Eljön majd az idő,
mikor a költőnek
elfogynak a szavai.
Mikor az édesanyának
nem ölelnek óvó karjai.
Mikor az apák vállán
nem pihen majd
a család terhe.
Gyere, játszunk istent
Gyere, játszunk istent!
Pusztítsuk el ezt
a gyönyörű világot.
Nyissunk ki új kapukat,
ha a régiek bezárultak.
A folyók vize váljon
vérré s eggyé a
sötétség kavargó,
Az eretnek
Szemeid gyönyörű ragyogása
őszi naplementeként világítja arcomat.
Minden mozdulatod oly kecses,
ahogy a szellő ring a hűs vízen.
Arcod hold-ezüst fénye
bevilágítja sötét lelkem.
Elveszett korok hajnalán
találkozom veled.
Hálót szőtt körém
pilláid rengése,
benned egyesül újra
az istenek erénye.
Epedő lelkem nyugalmat
többé nem talál,
Nélküled nincs élet,
csak kegyetlen halál.
Talán egyszer elveszik
minden reményem,
és fagyos szívem
meghasad teérted.
Idő és Halál
Hullik a fekete eső.
Átokverte egek könnyei
mossák lelkemről a mocskot.
De nem moshatják le
a halál éhes férgeit,
mert a halál csak
szövi fonalát életünk
hasztalan percei felett.
Az idő vasfoga szüntelen
emészti a korhadt éveket,
a magány reménytelen perceit.
Jöjj Halál! Öleld kebledre
haszontalan szolgád.
Ringasd álomba meggyötört
lelkem véres csonkjait.
Csattogjanak torkomon
Idő testvéred fogai.
Lelkem fertőzött sebei
immár halálos sebek.
Tűnnék el már végre
oda ahol semmi sem létezik,
és a semmi a mindennek
ad otthont, ahol a gyötört
lelkek találnak nyugalmat,
ahol a halál és idő én magam vagyok.
Reményvesztett balladája
Csókod nem emlék,
de még jövő sem lehet soha már.
Szorító szívem utolsó dobbanásával
érted kiált ó Beatrix.
Feledlek téged árnyléptű
üresség maró tudatával.
Halál-szőtte fekete leplek
eltakarják bús arcom.
Vájják ki szemeim inkvizítorok
sötét tömlöcében,
hogy ne láthassam
tested köré fonódó
idegen karokat.
Tépjék ki nyelvem,
ne mondhassak rád
soha sem rosszat.
Szívemről lepattogott
a jégpáncél,
nem játszhatom többé
a boldog bolondot.
Fájdalmam az égig nő,
Nem rejtegethetem
többé a világ elől.
Elmém elhagyott tájjá válik,
lényem elfeledett gondolattá.
Bevégződik a kegyetlen végzet.
"Mindenki egyedül hal meg!"
eltakarják bús arcom.
Vájják ki szemeim inkvizítorok
sötét tömlöcében,
hogy ne láthassam
tested köré fonódó
idegen karokat.
Tépjék ki nyelvem,
ne mondhassak rád
soha sem rosszat.
Szívemről lepattogott
a jégpáncél,
nem játszhatom többé
a boldog bolondot.
Fájdalmam az égig nő,
Nem rejtegethetem
többé a világ elől.
Elmém elhagyott tájjá válik,
lényem elfeledett gondolattá.
Bevégződik a kegyetlen végzet.
"Mindenki egyedül hal meg!"
A múlt ösvénye
Hogyan legyen az ember boldog,
Ha nyomában a múlt kísért?
Múlt fátyla borul a jövő sírjára
S a halál dalolja bús énekét.
Hogyan lépjen túl e szív
A múlt véres fájdalmán,
Ha a jövőbe nézve csak
Elveszett üres lelket talál?
Sötét erdők mélyébe veszve
Idegen kincset rejt a szív,
A múlt tüze szüntelen mar,
Éneke folyton visszahív.
Sötét tüzek marják szét,
Holt gyermekek életét,
Jövő foglya, múlt szolgája
keresi a végzetét.
Fényeskedjenek neki,
Csillagoknak ösvénye,
Mutassanak utat neki
elfeledett törvények.
Vagy térjen le a keskeny útról,
Szórja szét a hamvait,
üvöltse bele a szélbe
minden fájó szavait.
Sötét erdők mélyébe veszve
Idegen kincset rejt a szív,
A múlt tüze szüntelen mar,
Éneke folyton visszahív.
Sötét tüzek marják szét,
Holt gyermekek életét,
Jövő foglya, múlt szolgája
keresi a végzetét.
Fényeskedjenek neki,
Csillagoknak ösvénye,
Mutassanak utat neki
elfeledett törvények.
Vagy térjen le a keskeny útról,
Szórja szét a hamvait,
üvöltse bele a szélbe
minden fájó szavait.
Eljön majd...
Eljön majd az idő,
mikor a költőnek
elfogynak a szavai.
Mikor az édesanyának
nem ölelnek óvó karjai.
Mikor az apák vállán
nem pihen majd
a család terhe.
Mikor a jó
hazudni fog
és a gonosz
eléri a céljait.
Eljő majd a nap
mikor a próféták
száját beragasztják.
Mikor majd a világ
tűzben égni fog
s a hősök kora
örökre elmúlik.
Akkor jön majd el
az én időm.
hazudni fog
és a gonosz
eléri a céljait.
Eljő majd a nap
mikor a próféták
száját beragasztják.
Mikor majd a világ
tűzben égni fog
s a hősök kora
örökre elmúlik.
Akkor jön majd el
az én időm.
Gyere, játszunk istent
Gyere, játszunk istent!
Pusztítsuk el ezt
a gyönyörű világot.
Nyissunk ki új kapukat,
ha a régiek bezárultak.
A folyók vize váljon
vérré s eggyé a
sötétség kavargó,
fekete folyamával.
Ezer éves királyok átkait
töröljük el majd szavainkkal.
Fagyos szíveket dobjunk
tüzes katlanokba,
érezzék a szerelem
fájó könnyeit.
Teremtsünk betegségeket,
söpörjön végig
a gyarló emberen.
Hollók eledelévé
vált szemek tekintetében
keressük a szeretetnek
gyenge virágait.
Ébresszük fel az
elfeledett vágyak
szorító gondolatait.
Fürödjünk egymás vérében,
hazug szerelmes szavakat
adva egymás szájába.
Halhatatlanul, újjászületve
boldog perceket teremtve,
s nekünk zengik majd
hamis zsoltáraikat.
Legyünk gonoszak,
de tegyünk jót.
Száműzzük magunkat
a pokol fenekére.
Más senkinek sem
kellenek az új istenek.
Máglyán égetnek
el majd bennünket.
Gyere, játszunk istent.
Ezer éves királyok átkait
töröljük el majd szavainkkal.
Fagyos szíveket dobjunk
tüzes katlanokba,
érezzék a szerelem
fájó könnyeit.
Teremtsünk betegségeket,
söpörjön végig
a gyarló emberen.
Hollók eledelévé
vált szemek tekintetében
keressük a szeretetnek
gyenge virágait.
Ébresszük fel az
elfeledett vágyak
szorító gondolatait.
Fürödjünk egymás vérében,
hazug szerelmes szavakat
adva egymás szájába.
Halhatatlanul, újjászületve
boldog perceket teremtve,
s nekünk zengik majd
hamis zsoltáraikat.
Legyünk gonoszak,
de tegyünk jót.
Száműzzük magunkat
a pokol fenekére.
Más senkinek sem
kellenek az új istenek.
Máglyán égetnek
el majd bennünket.
Gyere, játszunk istent.
Az eretnek
Utálnak engem, s megvetnek,
Hazug eretneknek neveznek.
Pedig csak az igazat mondom,
Az igazságért a vérem is kiontom.
Ars Poetica
Mindig
ugyanazok a szavak,
ugyanazok a lelkek,
ugyanazok a korok,
ugyanazok a leplek.
Mindig
ugyanazok a bánatok,
Mindig
ugyanazok a szavak,
ugyanazok a lelkek,
ugyanazok a korok,
ugyanazok a leplek.
Mindig
ugyanazok a bánatok,
ugyanazok az ábrándok,
ugyanazok a sötétségek,
ugyanazok a halálok.
Mindig
ugyanazok a tettek,
ugyanazok a félelmek,
ugyanazok a szerelmek,
ugyanazok az istenek.
Mindig
ugyanazok az ürességek,
ugyanazok a poklok,
ugyanazok a férgek,
ugyanazok a remények.
Mindig
Ugyanazok a
Butító
Közhelyek.
ugyanazok a sötétségek,
ugyanazok a halálok.
Mindig
ugyanazok a tettek,
ugyanazok a félelmek,
ugyanazok a szerelmek,
ugyanazok az istenek.
Mindig
ugyanazok az ürességek,
ugyanazok a poklok,
ugyanazok a férgek,
ugyanazok a remények.
Mindig
Ugyanazok a
Butító
Közhelyek.
2012. június 25., hétfő
Néhány újabb vers
Nem felejt a lélek
Az emlék tovaszáll, ezt mondják.
Eltompulnak az érzések.
Többé már nem érez senki fájdalmat.
Elsötétült tegnapok elveszett bája.
Baljós sóhajok fedetlen kriptája,
Mind-mind összetört ábrándok,
elveszett remények fagyos temetője...
Feledésbe merült minden...
Csak te... Csak te tudod,
Hogy ez nem így van.
Szerelem démona
Te mindig csak a szépet és a jót mutatod,
de hányszor rejtőzött mondataid sötét
ráncaiba az undor és a megvetés néma násza.
Hányszor szabadítottad fejemre dühös bosszúd,
hányszor festetted arcodra gyermeki mosolyod,
miközben a remény tőrét szívemhez emelted.
Miért tiprod sárba önbecsülésem hamvait?
Hazugságaid mérges füstje körbelengi
mélabú lelkem kivilágítatlan utcácskáit.
Gyönyörű vagy, mint maga a Hold,
mikor kiteljesedni látszik orcája.
De a te szelídséged mögött mérgező
óceánként kavarog a düh fortyogó vize.
Szépséged elrejti romlott lelked,
de előlem nem rejti el bensőd férgeit.
Sátán szépséges szolgája,
azért küldettél, hogy megkeserítsd szívemet.
Tudom, hogy minden szavad pokoli kéntől
bűzlő rothadó hazugság.
De én még mindig ragaszkodom hozzád,
szerelem kegyetlen démona.
Kifordított világ
"Itt van a helye a bölcsességnek!
akinek van értelme számítsa ki
a fenevad számát, mert az egy
embernek a száma, az ő száma
pedig hatszázhatvanhat."
(Jelenések Könyve 13:18)
Angyalok közt ördög vagyok,
boldogok közt szomorú,
Jézus szájában az átkok szava,
Sátán fején a töviskoszorú.
Halott életek, élő halál,
Isten a mocsokban magára talál,
Sátán ül a mennyek trónján,
alázuhant angyal fekete paripán.
Semmi sincs már eredeti helyén,
Halál születik az élet hegyén,
Éjszakai nap világítja arcodat,
nappal a Hold segíti harcodat.
Pokolba zuhant keresztény eszme,
mennybe emelkedik egy ember képe,
számolt-számmal odafent maradhat,
mert sötét száma hatszázhatvanhat.
Keresztre feszített Sátán képe,
pokolba taszíttatott Jézus népe,
az ég felé hiába kiáltok,
szemléld te is a kifordított világot.
Necrophilia
Csókod íze számban akár a rothadt hús,
Véred az ereidben már rég nem fut,
Vágyam irántad mégsem vész el,
Szeretkezni akarok a testeddel.
Bőröd alatt tanyázó férgek izgató tapintása,
Hullafoltos tested őríjtő látványa,
Kéjtől vonagló testem haláli gyönyöre,
Arcod mámoros, üres szemgödre.
Felkorbácsolt vágyaim széttépik tested,
Nyakam köré tekerem felfúvódott beled,
Vadul testedre rámászok,
Izgatnak a belőled feltörő bűzös gázok.
Ipszilon-metszés a mellkasodon,
Férges nyílt törés a combodon,
Végigcsókolom tested minden porcikáját,
Tovább fokozva lelkem olthatatlan vágyát.
Végigsimítom üszkös kezed,
Nyakadnál elharapom az ütőeret,
Bűzlő véred arcomról lefolyik,
Testedben lelkem gyönyörködik.
Köszönöm neked ezt a vad éjszakát,
Halott és élő test gyönyörű nászát,
Szerelmemtől többé nincsen menekvés,
Valami van velem, csak hullafertőzés.
Átok
Dögöljetek meg mind, idióta emberek,
Szöges karóra tekerődjék fel a beletek,
Holló vájja ki bűnös szemeiteket,
Kerékbe törjék nyomorék testeteket.
Veszett kutyák tépjék le lábaitokat,
Férgek emésszék rothadó maradványaitokat,
Lelketek békére sosem találjon,
Száműzve legyen e gonosz világon.
Üres szívek hada
Sötétség honol a sivár lelkek
vértől szennyezett földjén.
Gyötrelmek kiáltanak kérdőn,
elveszve az ég felé.
Bánatos arcukat az éj
fájó könnyei mossák tisztára.
Már nem éreznek, már nem
hallják a világ gonosz kacaját.
Éjben menetelő sötét szívek,
köztük vagyok én is.
Ragadj ki a fájdalmak pusztulás
felé menetelő hordájából.
A benső féreg
(Doppelgänger)
Én vagyok a szörnyeteg,
a benső gonosz,
lelked falaira borult sötét árnyék,
amit elrejtettél mélyen magadban.
Én vagyok a kárhozatos tó,
a pokol kapuja, a buja ördög,
mely kitörni kész börtönéből.
Száll a hangzatos szózat:
Ismerd meg magadat!
Te elmerülve magadban
velem találkozol.
Lelkek gyikosával,
a ad haraggal amit,
oly mohó módon
próbálsz elrejteni,
visszatuszkolni
a befalazott szobába.
Törött ablaküveg vagyok
a bedeszkázott ablakon,
Önmagam ellen lázadó,
sírban születő, méhben haló
kárhozat vagyok.
Démon vagyok, az az árny
akit csak úgy nevezel
oly hanyagul, hogy ÉN.
Hányszor próbáltál
eldobni magadtól,
megszabadulni tőlem,
hányszor próbáltál jobb
ember lenni.
Bölcsőd voltam,
tanító kéz
és majd sírod leszek.
De akkor sem
tagadhatod meg önmagad.
Én vagyok a kebledben
dagadó kevélység,
kezeidben a tolvaj fösvénység,
Ereidben a bujaság
forró vére,
szemeidben az irigység
lángoló tüze,
Sötét elmédben
a gyűlölet heve,
beleid férges odvában
a falánkság bűze,
én vagyok aki rest a jóra.
Én vagyok a bensőd,
az igazi éned,
én vagyok te,
a benső féreg.
Egy barátnak
Félek. Félek a jövőtől,
mely talán nem jön el soha.
Vagy csak a mindenség
haragját zúdítja fejünkre.
Félek. Félek a szeretettől,
mely hazug szavakkal
és oly mély undorral
áltatja fekélyes szívemet.
Félek. Félek a barátságtól,
mi annyira mohó módon
és oly ravaszul használja ki
lelkem összes gyengeségét.
Félek. Félek tőled,
mert nem tudom ki vagy,
hazug barát vagy óvó bestia.
Félek magamtól,
én, én lelkek gyilkosa...
A halál imája
Ó Isten! Mond el nekem miért pont én?
Miért engem gyűlölnek a föld minden szegletén?
Miért nekem jutott e gyötrelmes feladat?
Miért én csinálok az élőből halottakat?
Miért én veszem el, mi nekem sosem volt?
Miért pont én vagyok se élő se holt?
Miért nincsenek fájó könnyeim?
Miért nincsenek gyötrő érzéseim?
Miért teremtettem erre a világra?
Miért hozok pusztulást a gyönyörű virágra?
Miért pusztítok oly könyörtelenül?
Miért kacagok azon aki ellenszegül?
Nem akarok többé fájdalmat okozni,
Az élőktől szeretteiket elkobozni.
Bár feküdnék én egyszer a fekete veremben,
Hogy az átkok ne visszhangozzanak folyton a fejemben.
Ó Isten! Pusztíts el engem is a végítéletkor,
Lehessek én is örökre hamu és por.
Mert a halálnak csak egy vágyának szabad lenni,
Hogy ő is egyszer megtudjon halni.
Reményhez
Ismertelek egyszer rég,
Szívek húrját pengető reménym
Te voltál elmém ádáz mostohája,
Lelket keserítő szerelmes balladája.
Miért hagytál el engem mond csak,
Miért lettem lelkemben újra vak?
Gyötörted úgyis vágyó szívemet,
Felgyújtottad már izzó lelkemet.
De ha már nem jössz, ne is gyere többé,
Kitagadott gyermeké válok, éjszakai köddé,
Menj máshova áldozatra várva,
Te Isten legnagyobb átka.
Az emlék tovaszáll, ezt mondják.
Eltompulnak az érzések.
Többé már nem érez senki fájdalmat.
Elsötétült tegnapok elveszett bája.
Baljós sóhajok fedetlen kriptája,
Mind-mind összetört ábrándok,
elveszett remények fagyos temetője...
Feledésbe merült minden...
Csak te... Csak te tudod,
Hogy ez nem így van.
Szerelem démona
Te mindig csak a szépet és a jót mutatod,
de hányszor rejtőzött mondataid sötét
ráncaiba az undor és a megvetés néma násza.
Hányszor szabadítottad fejemre dühös bosszúd,
hányszor festetted arcodra gyermeki mosolyod,
miközben a remény tőrét szívemhez emelted.
Miért tiprod sárba önbecsülésem hamvait?
Hazugságaid mérges füstje körbelengi
mélabú lelkem kivilágítatlan utcácskáit.
Gyönyörű vagy, mint maga a Hold,
mikor kiteljesedni látszik orcája.
De a te szelídséged mögött mérgező
óceánként kavarog a düh fortyogó vize.
Szépséged elrejti romlott lelked,
de előlem nem rejti el bensőd férgeit.
Sátán szépséges szolgája,
azért küldettél, hogy megkeserítsd szívemet.
Tudom, hogy minden szavad pokoli kéntől
bűzlő rothadó hazugság.
De én még mindig ragaszkodom hozzád,
szerelem kegyetlen démona.
Kifordított világ
"Itt van a helye a bölcsességnek!
akinek van értelme számítsa ki
a fenevad számát, mert az egy
embernek a száma, az ő száma
pedig hatszázhatvanhat."
(Jelenések Könyve 13:18)
Angyalok közt ördög vagyok,
boldogok közt szomorú,
Jézus szájában az átkok szava,
Sátán fején a töviskoszorú.
Halott életek, élő halál,
Isten a mocsokban magára talál,
Sátán ül a mennyek trónján,
alázuhant angyal fekete paripán.
Semmi sincs már eredeti helyén,
Halál születik az élet hegyén,
Éjszakai nap világítja arcodat,
nappal a Hold segíti harcodat.
Pokolba zuhant keresztény eszme,
mennybe emelkedik egy ember képe,
számolt-számmal odafent maradhat,
mert sötét száma hatszázhatvanhat.
Keresztre feszített Sátán képe,
pokolba taszíttatott Jézus népe,
az ég felé hiába kiáltok,
szemléld te is a kifordított világot.
Necrophilia
Csókod íze számban akár a rothadt hús,
Véred az ereidben már rég nem fut,
Vágyam irántad mégsem vész el,
Szeretkezni akarok a testeddel.
Bőröd alatt tanyázó férgek izgató tapintása,
Hullafoltos tested őríjtő látványa,
Kéjtől vonagló testem haláli gyönyöre,
Arcod mámoros, üres szemgödre.
Felkorbácsolt vágyaim széttépik tested,
Nyakam köré tekerem felfúvódott beled,
Vadul testedre rámászok,
Izgatnak a belőled feltörő bűzös gázok.
Ipszilon-metszés a mellkasodon,
Férges nyílt törés a combodon,
Végigcsókolom tested minden porcikáját,
Tovább fokozva lelkem olthatatlan vágyát.
Végigsimítom üszkös kezed,
Nyakadnál elharapom az ütőeret,
Bűzlő véred arcomról lefolyik,
Testedben lelkem gyönyörködik.
Köszönöm neked ezt a vad éjszakát,
Halott és élő test gyönyörű nászát,
Szerelmemtől többé nincsen menekvés,
Valami van velem, csak hullafertőzés.
Átok
Dögöljetek meg mind, idióta emberek,
Szöges karóra tekerődjék fel a beletek,
Holló vájja ki bűnös szemeiteket,
Kerékbe törjék nyomorék testeteket.
Veszett kutyák tépjék le lábaitokat,
Férgek emésszék rothadó maradványaitokat,
Lelketek békére sosem találjon,
Száműzve legyen e gonosz világon.
Üres szívek hada
Sötétség honol a sivár lelkek
vértől szennyezett földjén.
Gyötrelmek kiáltanak kérdőn,
elveszve az ég felé.
Bánatos arcukat az éj
fájó könnyei mossák tisztára.
Már nem éreznek, már nem
hallják a világ gonosz kacaját.
Éjben menetelő sötét szívek,
köztük vagyok én is.
Ragadj ki a fájdalmak pusztulás
felé menetelő hordájából.
A benső féreg
(Doppelgänger)
Én vagyok a szörnyeteg,
a benső gonosz,
lelked falaira borult sötét árnyék,
amit elrejtettél mélyen magadban.
Én vagyok a kárhozatos tó,
a pokol kapuja, a buja ördög,
mely kitörni kész börtönéből.
Száll a hangzatos szózat:
Ismerd meg magadat!
Te elmerülve magadban
velem találkozol.
Lelkek gyikosával,
a ad haraggal amit,
oly mohó módon
próbálsz elrejteni,
visszatuszkolni
a befalazott szobába.
Törött ablaküveg vagyok
a bedeszkázott ablakon,
Önmagam ellen lázadó,
sírban születő, méhben haló
kárhozat vagyok.
Démon vagyok, az az árny
akit csak úgy nevezel
oly hanyagul, hogy ÉN.
Hányszor próbáltál
eldobni magadtól,
megszabadulni tőlem,
hányszor próbáltál jobb
ember lenni.
Bölcsőd voltam,
tanító kéz
és majd sírod leszek.
De akkor sem
tagadhatod meg önmagad.
Én vagyok a kebledben
dagadó kevélység,
kezeidben a tolvaj fösvénység,
Ereidben a bujaság
forró vére,
szemeidben az irigység
lángoló tüze,
Sötét elmédben
a gyűlölet heve,
beleid férges odvában
a falánkság bűze,
én vagyok aki rest a jóra.
Én vagyok a bensőd,
az igazi éned,
én vagyok te,
a benső féreg.
Egy barátnak
Félek. Félek a jövőtől,
mely talán nem jön el soha.
Vagy csak a mindenség
haragját zúdítja fejünkre.
Félek. Félek a szeretettől,
mely hazug szavakkal
és oly mély undorral
áltatja fekélyes szívemet.
Félek. Félek a barátságtól,
mi annyira mohó módon
és oly ravaszul használja ki
lelkem összes gyengeségét.
Félek. Félek tőled,
mert nem tudom ki vagy,
hazug barát vagy óvó bestia.
Félek magamtól,
én, én lelkek gyilkosa...
A halál imája
Ó Isten! Mond el nekem miért pont én?
Miért engem gyűlölnek a föld minden szegletén?
Miért nekem jutott e gyötrelmes feladat?
Miért én csinálok az élőből halottakat?
Miért én veszem el, mi nekem sosem volt?
Miért pont én vagyok se élő se holt?
Miért nincsenek fájó könnyeim?
Miért nincsenek gyötrő érzéseim?
Miért teremtettem erre a világra?
Miért hozok pusztulást a gyönyörű virágra?
Miért pusztítok oly könyörtelenül?
Miért kacagok azon aki ellenszegül?
Nem akarok többé fájdalmat okozni,
Az élőktől szeretteiket elkobozni.
Bár feküdnék én egyszer a fekete veremben,
Hogy az átkok ne visszhangozzanak folyton a fejemben.
Ó Isten! Pusztíts el engem is a végítéletkor,
Lehessek én is örökre hamu és por.
Mert a halálnak csak egy vágyának szabad lenni,
Hogy ő is egyszer megtudjon halni.
Reményhez
Ismertelek egyszer rég,
Szívek húrját pengető reménym
Te voltál elmém ádáz mostohája,
Lelket keserítő szerelmes balladája.
Miért hagytál el engem mond csak,
Miért lettem lelkemben újra vak?
Gyötörted úgyis vágyó szívemet,
Felgyújtottad már izzó lelkemet.
De ha már nem jössz, ne is gyere többé,
Kitagadott gyermeké válok, éjszakai köddé,
Menj máshova áldozatra várva,
Te Isten legnagyobb átka.
2012. április 14., szombat
Kérdések
Mit ér az élet ha nem tudunk megállni egy percre? valószínűleg üres rohanást csak. Gyakran elgondolkodom az élet értelméről. Vajon érdemes -e élni? Vajon van e valaki aki megérdemli hogy az ember eldobja önön érdekeit és csak az az ember miatt éljen? Vajon Mi értelme van az életnek ha a végén úgyis itt hagyunk mindent és mindenkit? Kérdések, amik választ követelnek. Nézzük csak...
Érdemes -e élni?
A válasz sokszínűsége miatt elég nehéz elmagyarázni. De végén mindig arra a megállapításra jutunk, hogyha van értelme az életünknek akkor érdemes élni. De vajon az az ember aki máról holnapra él, neki van értelme az életének? Valószínűnek tartom, hogy neki nincs. Ő csak él, van, létezik. Csak úgy a semmiért. Ott fekszik lent az aluljáróban, néha összetarhál pénzt kannás borra, majd egyszer nyomtalanul eltűnik ahogy megjelent. Semmiből jött, majd visszatér a semmibe. Volt értelme az életének? Érdemes volt neki élni? Nem tudom. Erre a kérdésre csak ő tudja a választ, ezért itt vakvágányra fut hogy elemezgessem más emberek gondolatait. Szóval ezentúl a saját gondolataim, valamit tapasztalataim veszem górcső alá.
Vajon nekem érdemes élni? Az élet Megtanított arra hogy mindenért küzdenem kell, amit megszereztem meg is kell tartani. De ha megszereztem foggal-körömmel harcolok érte, és igyekszem minden erőmmel megtartani a számomra fontos dolgokat, valamint személyeket. Talán érdemes. Vannak barátaim és itt vagyok én magamnak. Miért említettem meg magam ebben a kérdésben, hogy érdemes -e élnem? Amíg megvan az önuralmam, a tudatom, és az abba vetett hitem, hogy lesz jobb is, addig adok az életemnek egy értelmet, amire tervezhetek és alapozhatok. Igaz az emberi lélek sokszínűsége révén mindig akadnak konfliktusok a körülöttem levőkkel, de ezek általában abból adódnak hogy mindenkinek vannak szar napjai. Szóval arra jutottam végül, hogy nekem érdemes élni, mert találtam értelmet az életemnek.
Vajon van e valaki aki megérdemli hogy az ember eldobja önön érdekeit és csak az az ember miatt éljen?
Először is ott kezdjük hogy a görög filozófusok szerint három fajta szeretet létezik Az erósz a filia és az agapé. Az erósz az maga az érzéki szeretet amit mi közönségesen csak szerelemnek hívunk. A filia az a baráti szeretet, és végül az agapé az egyetemes önzetlen, feltétel nélküli szeretet. Miért is tartottam fontosnak ezt a három szeretettípust felsorolni? Ha valakit érzéki módon szeretünk akkor őt önzően magunknak akarjuk. ezáltal egyrészt az is benne van a pakliban hogy nekünk jó legyen, hogy miénk legyen senki másé, még a barátaival sem tarthatja a kommunikációt. Ez nagyon gyakran előfordul az átlagos szerelmi kapcsolatokban, amíg ezek a nyers érzéki vágyak fel nem emelik a lelket az "isteni" szférába. nos ha evvel a szeretettel szeretünk akkor nem igazán vagyunk képesek feláldozni önön érdekeinket, hogy a másik fél jól érezze magát. A baráti szeretettel egy kicsit más a helyzet. Itt előfordul mindkét fajta dolog. Természetesen még az igaz barát sem szereti feltétel nélkül a másikat. A barátság mégsem olyan erős kötődés mint mondjuk a feltétel nélküli szeretet, amit úgy vélek, hogy az isteni szférába lépet erósz, valamint a szülői szeretet tud előidézni csak. De mégis előfordul a baráti önfeláldozás, de ezt inkább a barát iránt érzett hűség valamint elkötelezettségnek tudható be. Viszont az agapé már lehetővé teszi azt hogy feltétel nélkül átadjuk a dolgainkat a másik javára. Ez a szeretet a legerősebb és legtisztább. Mondhatni egy fúziója az érzéki szeretet, vagyis szerelem, valamint a szülői gondoskodásnak. Szeretjük a párunkat, szerelemből érzékien, kívánjuk szexuálisan, valamint gondoskodunk róla, vigyázunk rá és megintjük ha hibát követ el, mégsem adjuk ki neki az úti cédulát. Mert Úgy szeretjük amilyen. Hibáival együtt. az erószal ellentétben megtűri a másik fél hibáit. Szóval arra jutottam ebből hogy az egymás iránt érzett agapé típusú szeretet lehetővé teszi hogy önön érdekeinket feláldozva a másik boldogságát nézzük. Ha viszont valaki így szereti a másikat, az bizony megérdemli, hogy félretegyék érte az önön érdekeket. Legszebb ha ez a dolog kölcsönös. Ezt nevezik annak mikor "egymásért élnek" és nem önmagukért. ebből kiindulva a kérdésre a válaszom, hogy nézőpont kérdése. Minden ember megérdemli a szeretetet, és a halált is. Mindenki döntse el magában kit mivel ajándékozna meg.
Vajon mi értelme van az életnek, ha a végén úgyis itt hagyunk mindent és mindenkit?
Na ez kissé összetettebb téma. Kanyarodjunk vissza az előző sorokhoz mikor arra jutottunk, hogy érdemes élni ha az életnek találunk értelmet. De vajon ez a halálunk után értelmét veszti? Úgy vélem nem feltétlenül. Ha a másik emberért élünk, akkor úgy vélem valamit adunk neki, amit halálunk után is őrizni fog. Az égész attól függ mennyire tartjuk szem előtt önön érdekünket, valamit embertársunk érdekét. Gondolunk -e utódainkra vagy csak arra hogy vajon velünk mi lesz, hogy feltétel nélkül boldogok legyünk. A boldogság nem mindig jár együtt a helyes úttal. Az emberi léleknek szüksége van a bánatra, hogy megedződhessen és hogy idomulni tudjon az élet problémáihoz, valamint részvétet tudjon nyilvánítani másik ember bánatában. Szóval ha van bennünk valami amit továbbadhatunk, az életünk nem veszti értelmét a halálunk után sem, mert az utókor tanulhat a hibáinkból, valamit megismételheti az életünk felett aratott győzelmet.
Rengeteg kérdés kavarog még bennem, de amint lesz időm megpróbálok azokra is választ találni...
Érdemes -e élni?
A válasz sokszínűsége miatt elég nehéz elmagyarázni. De végén mindig arra a megállapításra jutunk, hogyha van értelme az életünknek akkor érdemes élni. De vajon az az ember aki máról holnapra él, neki van értelme az életének? Valószínűnek tartom, hogy neki nincs. Ő csak él, van, létezik. Csak úgy a semmiért. Ott fekszik lent az aluljáróban, néha összetarhál pénzt kannás borra, majd egyszer nyomtalanul eltűnik ahogy megjelent. Semmiből jött, majd visszatér a semmibe. Volt értelme az életének? Érdemes volt neki élni? Nem tudom. Erre a kérdésre csak ő tudja a választ, ezért itt vakvágányra fut hogy elemezgessem más emberek gondolatait. Szóval ezentúl a saját gondolataim, valamit tapasztalataim veszem górcső alá.
Vajon nekem érdemes élni? Az élet Megtanított arra hogy mindenért küzdenem kell, amit megszereztem meg is kell tartani. De ha megszereztem foggal-körömmel harcolok érte, és igyekszem minden erőmmel megtartani a számomra fontos dolgokat, valamint személyeket. Talán érdemes. Vannak barátaim és itt vagyok én magamnak. Miért említettem meg magam ebben a kérdésben, hogy érdemes -e élnem? Amíg megvan az önuralmam, a tudatom, és az abba vetett hitem, hogy lesz jobb is, addig adok az életemnek egy értelmet, amire tervezhetek és alapozhatok. Igaz az emberi lélek sokszínűsége révén mindig akadnak konfliktusok a körülöttem levőkkel, de ezek általában abból adódnak hogy mindenkinek vannak szar napjai. Szóval arra jutottam végül, hogy nekem érdemes élni, mert találtam értelmet az életemnek.
Vajon van e valaki aki megérdemli hogy az ember eldobja önön érdekeit és csak az az ember miatt éljen?
Először is ott kezdjük hogy a görög filozófusok szerint három fajta szeretet létezik Az erósz a filia és az agapé. Az erósz az maga az érzéki szeretet amit mi közönségesen csak szerelemnek hívunk. A filia az a baráti szeretet, és végül az agapé az egyetemes önzetlen, feltétel nélküli szeretet. Miért is tartottam fontosnak ezt a három szeretettípust felsorolni? Ha valakit érzéki módon szeretünk akkor őt önzően magunknak akarjuk. ezáltal egyrészt az is benne van a pakliban hogy nekünk jó legyen, hogy miénk legyen senki másé, még a barátaival sem tarthatja a kommunikációt. Ez nagyon gyakran előfordul az átlagos szerelmi kapcsolatokban, amíg ezek a nyers érzéki vágyak fel nem emelik a lelket az "isteni" szférába. nos ha evvel a szeretettel szeretünk akkor nem igazán vagyunk képesek feláldozni önön érdekeinket, hogy a másik fél jól érezze magát. A baráti szeretettel egy kicsit más a helyzet. Itt előfordul mindkét fajta dolog. Természetesen még az igaz barát sem szereti feltétel nélkül a másikat. A barátság mégsem olyan erős kötődés mint mondjuk a feltétel nélküli szeretet, amit úgy vélek, hogy az isteni szférába lépet erósz, valamint a szülői szeretet tud előidézni csak. De mégis előfordul a baráti önfeláldozás, de ezt inkább a barát iránt érzett hűség valamint elkötelezettségnek tudható be. Viszont az agapé már lehetővé teszi azt hogy feltétel nélkül átadjuk a dolgainkat a másik javára. Ez a szeretet a legerősebb és legtisztább. Mondhatni egy fúziója az érzéki szeretet, vagyis szerelem, valamint a szülői gondoskodásnak. Szeretjük a párunkat, szerelemből érzékien, kívánjuk szexuálisan, valamint gondoskodunk róla, vigyázunk rá és megintjük ha hibát követ el, mégsem adjuk ki neki az úti cédulát. Mert Úgy szeretjük amilyen. Hibáival együtt. az erószal ellentétben megtűri a másik fél hibáit. Szóval arra jutottam ebből hogy az egymás iránt érzett agapé típusú szeretet lehetővé teszi hogy önön érdekeinket feláldozva a másik boldogságát nézzük. Ha viszont valaki így szereti a másikat, az bizony megérdemli, hogy félretegyék érte az önön érdekeket. Legszebb ha ez a dolog kölcsönös. Ezt nevezik annak mikor "egymásért élnek" és nem önmagukért. ebből kiindulva a kérdésre a válaszom, hogy nézőpont kérdése. Minden ember megérdemli a szeretetet, és a halált is. Mindenki döntse el magában kit mivel ajándékozna meg.
Vajon mi értelme van az életnek, ha a végén úgyis itt hagyunk mindent és mindenkit?
Na ez kissé összetettebb téma. Kanyarodjunk vissza az előző sorokhoz mikor arra jutottunk, hogy érdemes élni ha az életnek találunk értelmet. De vajon ez a halálunk után értelmét veszti? Úgy vélem nem feltétlenül. Ha a másik emberért élünk, akkor úgy vélem valamit adunk neki, amit halálunk után is őrizni fog. Az égész attól függ mennyire tartjuk szem előtt önön érdekünket, valamit embertársunk érdekét. Gondolunk -e utódainkra vagy csak arra hogy vajon velünk mi lesz, hogy feltétel nélkül boldogok legyünk. A boldogság nem mindig jár együtt a helyes úttal. Az emberi léleknek szüksége van a bánatra, hogy megedződhessen és hogy idomulni tudjon az élet problémáihoz, valamint részvétet tudjon nyilvánítani másik ember bánatában. Szóval ha van bennünk valami amit továbbadhatunk, az életünk nem veszti értelmét a halálunk után sem, mert az utókor tanulhat a hibáinkból, valamit megismételheti az életünk felett aratott győzelmet.
Rengeteg kérdés kavarog még bennem, de amint lesz időm megpróbálok azokra is választ találni...
2012. február 20., hétfő
Néhány ujabb vers
Régen írtam már ide.. De egy kis hiánypótlónak íme néhány új vers...
Utólsó vallomás
Húsomról folyik le sápadt bőröm,
szívembe szúrom éles tőröm,
ne nézz rám, hiszen nem érek semmit,
nem fogok keresni többé senkit.
Életem leéltem élet nélkül,
testem halálával lelkem elvegyül,
nem akarok az lenni már, ki a fájdalmat okozza,
félelem a lelkem a tenyerén hordozza.
Nincs remény, nincs vigasz,
elveszett mi valaha volt igaz,
belefáradtam a harcba,
készen állok az újabb kudarcra.
Elveszve legbelül
Lelkem dallamai lenyugszanak,
a fájdalomba egyre mélyebbre sodornak,
hová tűntek a nagy álmok?
felemésztették az álnok átkok.
Névtelen érzések között bolyongok,
magam sem tudom hogy hol vagyok,
szemem elázott már a könnyektől,
érzéseim meghaltak mély sebeiktől.
Messze sodródtam az árnyvilágba,
beleveszek a sötétség birodalmába,
baljós dalt suttog a szél,
valahol egy szomorú élet véget ért.
Lélek
Lélek? Nekem van olyan?
vagy talán felemésztette a bánat?
vagy belepusztult önmaga poklába?
Sokszor nem értem a jelenlétét,
Mégis fáj.
Requiem
Haszontalan percei a létnek,
melyek egy szív fertőzött sebeit gyógyítják.
Sokszor nem tanulunk a hibáinból.
Sivár lelkünk beleveszik
az élet sűrű ingoványába.
Elhaló lépteink az elmúlás
násztáncát járják
a köd hideg templomában.
Értelmetlen kusza mondatok,
akár magam a lét,
melynek szívét már emészti
az idő vasfoga.
Talán beleveszünk a homályba,
mely bensőnkben burjánzik.
Talán emlékünket is magával sodorja
a szél fájdalmas nyögése.
Talán soha nem tudják meg kik voltunk,
hogy kik éltek e sötét korok hajnalán.
Talán létünk is hasztalan.
Életünket úgy pazaroljuk el,
akár a tékozló fiú a vagyonát.
De minket már nem vár haza
senki sem.
Emlékek között
Bánat átölelte rideg szívem.
Csak fájdalmas üvöltésem
veri fel az éjszaka csendjét.
Magányos vagyok,
akár a téli szellő,
akit senki sem szeret,
és nem fogadják be sehova.
Megfognám kezeid,
de te egyre távolodsz.
Emlékeim kócos fái között
elveszítem mosolyod.
Alig emlékszem már
szemeid éjsötét pillantásaira,
ajkaid halovány barázdáira,
hangod törékeny dallamára.
Már te is elfelejtettél.
Bezártál múltad sötét csendjébe,
emlékeid ködös éjszakáiba.
Már a nevemre sem emlékszel.
Elveszítettük egymást
a múlt elfáradt sóhajai között.
Utólsó vallomás
Húsomról folyik le sápadt bőröm,
szívembe szúrom éles tőröm,
ne nézz rám, hiszen nem érek semmit,
nem fogok keresni többé senkit.
Életem leéltem élet nélkül,
testem halálával lelkem elvegyül,
nem akarok az lenni már, ki a fájdalmat okozza,
félelem a lelkem a tenyerén hordozza.
Nincs remény, nincs vigasz,
elveszett mi valaha volt igaz,
belefáradtam a harcba,
készen állok az újabb kudarcra.
Elveszve legbelül
Lelkem dallamai lenyugszanak,
a fájdalomba egyre mélyebbre sodornak,
hová tűntek a nagy álmok?
felemésztették az álnok átkok.
Névtelen érzések között bolyongok,
magam sem tudom hogy hol vagyok,
szemem elázott már a könnyektől,
érzéseim meghaltak mély sebeiktől.
Messze sodródtam az árnyvilágba,
beleveszek a sötétség birodalmába,
baljós dalt suttog a szél,
valahol egy szomorú élet véget ért.
Lélek
Lélek? Nekem van olyan?
vagy talán felemésztette a bánat?
vagy belepusztult önmaga poklába?
Sokszor nem értem a jelenlétét,
Mégis fáj.
Requiem
Haszontalan percei a létnek,
melyek egy szív fertőzött sebeit gyógyítják.
Sokszor nem tanulunk a hibáinból.
Sivár lelkünk beleveszik
az élet sűrű ingoványába.
Elhaló lépteink az elmúlás
násztáncát járják
a köd hideg templomában.
Értelmetlen kusza mondatok,
akár magam a lét,
melynek szívét már emészti
az idő vasfoga.
Talán beleveszünk a homályba,
mely bensőnkben burjánzik.
Talán emlékünket is magával sodorja
a szél fájdalmas nyögése.
Talán soha nem tudják meg kik voltunk,
hogy kik éltek e sötét korok hajnalán.
Talán létünk is hasztalan.
Életünket úgy pazaroljuk el,
akár a tékozló fiú a vagyonát.
De minket már nem vár haza
senki sem.
Emlékek között
Bánat átölelte rideg szívem.
Csak fájdalmas üvöltésem
veri fel az éjszaka csendjét.
Magányos vagyok,
akár a téli szellő,
akit senki sem szeret,
és nem fogadják be sehova.
Megfognám kezeid,
de te egyre távolodsz.
Emlékeim kócos fái között
elveszítem mosolyod.
Alig emlékszem már
szemeid éjsötét pillantásaira,
ajkaid halovány barázdáira,
hangod törékeny dallamára.
Már te is elfelejtettél.
Bezártál múltad sötét csendjébe,
emlékeid ködös éjszakáiba.
Már a nevemre sem emlékszel.
Elveszítettük egymást
a múlt elfáradt sóhajai között.
2011. szeptember 13., kedd
Pár új vers
Belenyugvás
Rengeteg nagy erdő szélén élt magában a bánat,
Egymaga volt senki más, egymaga volt magának.
Társaságot magának mostmár nem is keresett,
Úgyis mindig kigúnyolták a hasztalan emberek.
Akartam én...
Akartam én verset írni,
szépet, hosszút, rímeset,
de szépségedet dicsérni,
arra méltók nincsenek.
Elveszett énkép
A tájak belevesznek a semmibe.
Csak arcodra tapadt
bágyadt unalom öltött testet
lelked karcos tekintetén.
Rab vagy!
Önmagad sivár börtönébe zárt
kósza lélek, elfeledett,
üres érintések
hasztalan érzelmei,
beteljesületlen vágyaid,
hiú ábrándjaid sötét
leple alatt bujkáló
gonosz árny.
Már nem vagy önmagad...
Ima a Holdhoz
Hatalmas Diána, Holdnak úrnője,
éjszaka fénye, csillagok őrzője,
lehelj reám fényt a messzi távolból,
szabadítsd meg lelkem a sötét árnyaktól.
Félelem tölt el, ha fényed nem látom,
egyedül kell a sötéttel kiállnom,
de ha előbújsz felhők rejtekéből,
lelkem megszabadul kínzó terheitől.
Oh! Hatalmas Diána lelkem őrizője,
hagyjon el engem a bánat örökre,
arcod legyen álmaim rejteke,
örökké imád a Holdnak Gyermeke.
Titok
A Hold,
nekem mindent
elmond.
kérdezek,
felel.
Csak néha fájdalmas
sóhajait nem értem...
Undorító kreatúra
Mikor megszólalsz, torz szavaiddal,
lelkemre ráborul az undor.
Féregtested köré gyűlt sötét árnyak,
okádékszagú pillantásod,
fertőző nevetéseddel pusztítja
el bennem azt a kis szeretetet is
ami bennem maradt.
Undorító féreg vagy!
Tiéd vagyok
Teste vagyok szelíd álmaidnak,
éltetője tomboló vágyaidnak,
lelkem szilánkjai benned élnek,
szerelmes vágyaid beteljesülnek.
Kellesz nekem...
Kellesz nekem, mint testnek a vér,
Te adtál nekem újra reményt,
Adtál nekem szerelmet, mely gyengéd,
Szemed csillog, mint vér a pengén.
Öröm tölt el, ha rád gondolok,
Nyugtató szavaidtól elmúlnak a gondok,
Hajad gyengéden fújja a szél,
Lelked lelkemmel egybeér.
Mosolyod ragyogása szebb a napénál,
Benned lelkem otthonra talál,
Szived adtad szivemnek rejtekül,
Mert a Hold sem ragyoghat a Napja nélkül.
Gyönyör éjszakája
Szemeidben láttam a Hold első sugarát,
lelkemmel éreztem szived heves ritmusát,
fülelve halgattam kéjes sóhajaid,
miközben ölelték testem forró combjaid.
Tested testemhez hűen tapadt,
lelkünk együtt új utakra akadt,
heves csókokkal halmoztam el tested,
miközben a vágy simogatta lelked.
Lelkünk örökre egyé vált,
és így teljesült be szerelmünk azon az éjszakán.
Önarckép
Poéták lelkébe vésett
butító közhelyek.
Mindenki okos,
csak te vagy hülye.
Prostituáltak beteg
testében tanyázó vétkek,
elevenen elégetett
erkölcsi normák,
vallási képmutatás.
Lázadj! Önmagad ellen!
Szennyes életek sírján
születnek tetteid.
Ömlik a moslék
a disznók elé,
és mi megesszük,
mert azt hisszük finom.
Romlottak vagyunk mind!
Mocskos hedonisták
forró vérében tanyázó
haszontalan nihillizmus.
Önarcképet festek,
és undorodom.
Végül rájövök,
csak a pofám nagy.
én sem vagyok különb tőletek!
Nem hagyom annyiban
Megkomolyodtam!
Félretettem a műbánatot,
undormány szülte sötét
melankóliát,
fagyos tekinteteket,
halál ócska maszkját,
saját megcsonkitott lelkem!
De azért visszatérek
én is
az
Őskorba...
Visszatérés
Lelkem sötét, mint a hideg éjszaka,
utamról többé nem térek haza,
lelkem rágja hideg vasfoga,
idő repül, száll a perc tova.
Szívemre telepszik a sötét bánat,
jöjjön a halál, a megváltás várhat,
lényemre szállt sötét árnyak,
lehullanak rólam az angyalszárnyak.
Nem szeretett soha senki,
el kell nekem innen menni,
nem fogok neked könyörögni,
fémpengével húsomba vésni.
Elhagyom a földi életet,
utamon végig a sötétség vezet,
nem fogok nyújtani üszkös kezet,
testembe vertek ezer vasszeget.
Nem leszek öngyilkos nehogy azt hidd,
bánat visz el, gyarló tetteid,
halál hivogat, suttog odakint,
és én vele tartok árny-szekerén.
Mozaik
S - oha nem éreztem még ilyet,
Z - eng a lelkem mint a napos kikelet,
E - zer virág ontja rám illatod,
R - eszket lelkem ha látja pillamtásod.
E - zer hárfa játsza gyönyörű dallamát,
T - őled ragyogja be a Hold az éjszakát,
L - átom magam szemeid tükrében,
E - zernyi kívánság teljesül szívemben,
K - ívánom csókod, égjek el tüzében.
C - irippelnek a tücskök szerelmes balladát,
I - gy korbácsolva lelkem olthatatlan vágyát,
C - iklámen felhőcske úgyik az égen,
A - aranyos mosolyával hivogat engem.
L - átod szerelmem leírni nem tudom,
Á - rva lelkemmel rólad álmodom,
NY - árvégi éjelen enyém lettél, szerelmem hevének utat engedtél.
Rengeteg nagy erdő szélén élt magában a bánat,
Egymaga volt senki más, egymaga volt magának.
Társaságot magának mostmár nem is keresett,
Úgyis mindig kigúnyolták a hasztalan emberek.
Akartam én...
Akartam én verset írni,
szépet, hosszút, rímeset,
de szépségedet dicsérni,
arra méltók nincsenek.
Elveszett énkép
A tájak belevesznek a semmibe.
Csak arcodra tapadt
bágyadt unalom öltött testet
lelked karcos tekintetén.
Rab vagy!
Önmagad sivár börtönébe zárt
kósza lélek, elfeledett,
üres érintések
hasztalan érzelmei,
beteljesületlen vágyaid,
hiú ábrándjaid sötét
leple alatt bujkáló
gonosz árny.
Már nem vagy önmagad...
Ima a Holdhoz
Hatalmas Diána, Holdnak úrnője,
éjszaka fénye, csillagok őrzője,
lehelj reám fényt a messzi távolból,
szabadítsd meg lelkem a sötét árnyaktól.
Félelem tölt el, ha fényed nem látom,
egyedül kell a sötéttel kiállnom,
de ha előbújsz felhők rejtekéből,
lelkem megszabadul kínzó terheitől.
Oh! Hatalmas Diána lelkem őrizője,
hagyjon el engem a bánat örökre,
arcod legyen álmaim rejteke,
örökké imád a Holdnak Gyermeke.
Titok
A Hold,
nekem mindent
elmond.
kérdezek,
felel.
Csak néha fájdalmas
sóhajait nem értem...
Undorító kreatúra
Mikor megszólalsz, torz szavaiddal,
lelkemre ráborul az undor.
Féregtested köré gyűlt sötét árnyak,
okádékszagú pillantásod,
fertőző nevetéseddel pusztítja
el bennem azt a kis szeretetet is
ami bennem maradt.
Undorító féreg vagy!
Tiéd vagyok
Teste vagyok szelíd álmaidnak,
éltetője tomboló vágyaidnak,
lelkem szilánkjai benned élnek,
szerelmes vágyaid beteljesülnek.
Kellesz nekem...
Kellesz nekem, mint testnek a vér,
Te adtál nekem újra reményt,
Adtál nekem szerelmet, mely gyengéd,
Szemed csillog, mint vér a pengén.
Öröm tölt el, ha rád gondolok,
Nyugtató szavaidtól elmúlnak a gondok,
Hajad gyengéden fújja a szél,
Lelked lelkemmel egybeér.
Mosolyod ragyogása szebb a napénál,
Benned lelkem otthonra talál,
Szived adtad szivemnek rejtekül,
Mert a Hold sem ragyoghat a Napja nélkül.
Gyönyör éjszakája
Szemeidben láttam a Hold első sugarát,
lelkemmel éreztem szived heves ritmusát,
fülelve halgattam kéjes sóhajaid,
miközben ölelték testem forró combjaid.
Tested testemhez hűen tapadt,
lelkünk együtt új utakra akadt,
heves csókokkal halmoztam el tested,
miközben a vágy simogatta lelked.
Lelkünk örökre egyé vált,
és így teljesült be szerelmünk azon az éjszakán.
Önarckép
Poéták lelkébe vésett
butító közhelyek.
Mindenki okos,
csak te vagy hülye.
Prostituáltak beteg
testében tanyázó vétkek,
elevenen elégetett
erkölcsi normák,
vallási képmutatás.
Lázadj! Önmagad ellen!
Szennyes életek sírján
születnek tetteid.
Ömlik a moslék
a disznók elé,
és mi megesszük,
mert azt hisszük finom.
Romlottak vagyunk mind!
Mocskos hedonisták
forró vérében tanyázó
haszontalan nihillizmus.
Önarcképet festek,
és undorodom.
Végül rájövök,
csak a pofám nagy.
én sem vagyok különb tőletek!
Nem hagyom annyiban
Megkomolyodtam!
Félretettem a műbánatot,
undormány szülte sötét
melankóliát,
fagyos tekinteteket,
halál ócska maszkját,
saját megcsonkitott lelkem!
De azért visszatérek
én is
az
Őskorba...
Visszatérés
Lelkem sötét, mint a hideg éjszaka,
utamról többé nem térek haza,
lelkem rágja hideg vasfoga,
idő repül, száll a perc tova.
Szívemre telepszik a sötét bánat,
jöjjön a halál, a megváltás várhat,
lényemre szállt sötét árnyak,
lehullanak rólam az angyalszárnyak.
Nem szeretett soha senki,
el kell nekem innen menni,
nem fogok neked könyörögni,
fémpengével húsomba vésni.
Elhagyom a földi életet,
utamon végig a sötétség vezet,
nem fogok nyújtani üszkös kezet,
testembe vertek ezer vasszeget.
Nem leszek öngyilkos nehogy azt hidd,
bánat visz el, gyarló tetteid,
halál hivogat, suttog odakint,
és én vele tartok árny-szekerén.
Mozaik
S - oha nem éreztem még ilyet,
Z - eng a lelkem mint a napos kikelet,
E - zer virág ontja rám illatod,
R - eszket lelkem ha látja pillamtásod.
E - zer hárfa játsza gyönyörű dallamát,
T - őled ragyogja be a Hold az éjszakát,
L - átom magam szemeid tükrében,
E - zernyi kívánság teljesül szívemben,
K - ívánom csókod, égjek el tüzében.
C - irippelnek a tücskök szerelmes balladát,
I - gy korbácsolva lelkem olthatatlan vágyát,
C - iklámen felhőcske úgyik az égen,
A - aranyos mosolyával hivogat engem.
L - átod szerelmem leírni nem tudom,
Á - rva lelkemmel rólad álmodom,
NY - árvégi éjelen enyém lettél, szerelmem hevének utat engedtél.
2011. augusztus 12., péntek
Kérdés
Egy kérdés gyötri lelkem már napok óta. Megkinzott lelkem kétségbeesetten keresi valászát. Tébolyult elmém a végtelenben kutat...bla bla bla... Jólvan ez kicst túl elcsépelt erre a kérdésre:
Mit vegyek fel vasárnap a Goth talira...????
Mit vegyek fel vasárnap a Goth talira...????
2011. augusztus 10., szerda
2011. augusztus 4., csütörtök
Gondolatfoszlányok....
Porba irt gondolatok... Félelem szőtte leplek, melyek eltakarják sovány arcod... Elhidegült érintések, dobozba zárt szerelmek, megtört barátságok hajnala... Várakozás... Gyönyör pillangóinak törött szárnyai... Jéghideg fuvallat belerágja magát lelked minden zugába... Már nincs bocsánat... Lelked elkárhozott... Csak te bolyongsz egyedül... Olcsó magány... Nem értheted a benned rejlő zürzavart... Lehet hogy nem is létezel... Lehet... Hogy...
Visszatér...
"Vigyázz, mert eljő majd a Holdnak gyermeke és pusztulásba taszítja ellenségeit! Rettegj ember ki gyülöletét szítod! Egy nap visszatér és akkor nem leled meg nála a kegyelmet! Feltámad a lappangó démon Bastet hamvaiból és elpusztulsz mindörökre! De te, ki hű szolgája vagy a Holdnak, jutalmad nem marad el... Visszatér... Visszatér! Már ott motoszkál a sötétben... Visszafog térni..."
2011. július 5., kedd
Köszönöm, jól vagyok
Úgy döntöttem elkezdek megint blogolni. Úgysincs mit csinálnom. Az utóbbi időben igen nagy változások történtek az életemben. Minden téren. Nem fogok most erről irni mert még mindig kibaszottul érzékeny téma... Nem is igazán tudom írjak -e az érzéseimről, azokról a dolgokról amik most bennem vannak. Bár ha jobban meggondolom mégsem tenném. Túl sok még a gyógyulatlan seb és tul élénk még a múlt... Még mindig elszorul a szívem ha eszembe jut a tavaly ilyenkor. Nem az fáj már hogy vége lett. Hanem hogy még mindig eszembe jutnak az emlékek. Na de hagyjuk.... Majd lesz jobb is. Igyekszem. Új életet kel kezdenem. Nem a multban élni... De könnyű azt mondani. Annyira nem történik velem semmi, hogy nem is tudok miről írni. Majd keresek valami jó témát... :) addig i jöjjön egy zene amit imádok... Nemsokára irok a zenekarról egy beszámolót, mint annó az Athame zenekarról...
És most jöjjön a kedvenc magyar dark zenekarom: F. O. System
És most jöjjön a kedvenc magyar dark zenekarom: F. O. System
2011. július 2., szombat
Gondolatfoszlányok....
Talán... Szivek sötét áradatát feltépő pengék vihara... Elmélezés óráiba fecskendezet félvigyorok, mint megkövült angyalok... Elveszett képek között meglátni arcod... Nem találni simogató kezed... Neved édes csengése feltépi álmaim hártyáját... Porcelánszivek... Homok, Por, Hamu... Sötét karmok, amik visszahuznak a multba...
2011. június 19., vasárnap
2011. február 19., szombat
Reggeli zene
Most így korán reggel ez a zene jár a fejemben :) Ha olvas anime rajongó akkor talán felismeri a dalt :)
2011. február 12., szombat
Egy kis humor
Nos végetért a 30 napos videó áradat... Őszintén a vége felé már eléggé untam... Most jöjjön egy kis humor amit az egyik hírportálon találtam... Ime:
Sokkoló! Antiszemitizmus és cigánygyűlölet! Súlyosan vádolják az elkényeztetett celebet! (Tényfeltáró horogkeresztes képekkel!)
Tetten érték a korábban polgárpukkasztási és trendalapító ténykedéséről közismert sztárt. Zokogó rajongók és ellenzők! A világhírű hölgy nem beszél. Botrány a köbön - vajon ki mossa ki őt és csapatát a vádak alól?

Az izraeli és az amerikai különleges ügyosztály derített fényt erre az esetre, mely a sorozatosan elkövetett vérengzésekkel is összefüggésbe hozható. Súlyos gyanú merült fel HELL’ o Kitty ellen, akit korábban csak egyszerűen mint Hello Kitty ismeretek. Miután a népszerű celebet lencsevégre kapták, ahogy titkos kastélyában náci egyenruhában parádézik, nemzetközi szinten is kivizsgálják az ügyet. A celeb nem beszél, ugyanis nincs szája!
Teljes hírzárlatot rendeltek el az ügyben. Ezoterikus olvasónk, 10 napos intenzív elvonulás tréning után hazafelé, Inárcson látta Kitty-t kiszállni egy élénkrózsaszínű terepjáróból. A hírt azonban más források nem erősítették meg, de azt biztosra mondták, hogy az elhíresült blogger egészen más macska.
(Lapzárta után érkezet: Az inrácsi látomás a feddhetetlen Zdravsztvuj Kátya volt, a lila usánkás balliberális hasonmás!)
A Hell’o Kitty által szervezett neonáci házibuliban a lelkes paparazzik olyan hírességekre is gyanút tereltek, mint a mindannyiunk által kedvelt és tisztelt, - eltérő bőrszíne miatt a gyanú felett állónak gondolt - Hupikék Törpikék. Ugyancsak itt rúgott ki a hámból a gyerekek favoritja, a kicsi Pony is, aki azzal védekezett, hogy szittya őseinél ez a viselet hagyományosnak tekinthető.
Az összeesküvés szervezésével meg nem erősített, szélsőjobboldali információk szerint az üldözött roma kisebbséghez tartozó, a basa kincsét illegális uzsorában megszerzett Szaffit hozzák összefüggésbe. Ez a feltételezés ostobának tűnik, de valószínű. Az izraeli ügynököktől kiszivárgott pletykák szerint az ügyben a legfelsőbb vonalat a Menő Manónál érdemes keresni.
A gigantikus botrány dollár papájának vádja alól sikeresen tisztázta magát az élemedett korú visszavonult sorozat sztár, Tapsi Hapsi, aki mióta nagy szeletet vásárolt a hazai energia-iparban, azóta inkognitóban, Paksi Hapsiként él egy meg nem nevezett Dunamenti városban.
Sokkoló! Antiszemitizmus és cigánygyűlölet! Súlyosan vádolják az elkényeztetett celebet! (Tényfeltáró horogkeresztes képekkel!)
Tetten érték a korábban polgárpukkasztási és trendalapító ténykedéséről közismert sztárt. Zokogó rajongók és ellenzők! A világhírű hölgy nem beszél. Botrány a köbön - vajon ki mossa ki őt és csapatát a vádak alól?

Az izraeli és az amerikai különleges ügyosztály derített fényt erre az esetre, mely a sorozatosan elkövetett vérengzésekkel is összefüggésbe hozható. Súlyos gyanú merült fel HELL’ o Kitty ellen, akit korábban csak egyszerűen mint Hello Kitty ismeretek. Miután a népszerű celebet lencsevégre kapták, ahogy titkos kastélyában náci egyenruhában parádézik, nemzetközi szinten is kivizsgálják az ügyet. A celeb nem beszél, ugyanis nincs szája!Teljes hírzárlatot rendeltek el az ügyben. Ezoterikus olvasónk, 10 napos intenzív elvonulás tréning után hazafelé, Inárcson látta Kitty-t kiszállni egy élénkrózsaszínű terepjáróból. A hírt azonban más források nem erősítették meg, de azt biztosra mondták, hogy az elhíresült blogger egészen más macska.
(Lapzárta után érkezet: Az inrácsi látomás a feddhetetlen Zdravsztvuj Kátya volt, a lila usánkás balliberális hasonmás!)
A Hell’o Kitty által szervezett neonáci házibuliban a lelkes paparazzik olyan hírességekre is gyanút tereltek, mint a mindannyiunk által kedvelt és tisztelt, - eltérő bőrszíne miatt a gyanú felett állónak gondolt - Hupikék Törpikék. Ugyancsak itt rúgott ki a hámból a gyerekek favoritja, a kicsi Pony is, aki azzal védekezett, hogy szittya őseinél ez a viselet hagyományosnak tekinthető.
Az összeesküvés szervezésével meg nem erősített, szélsőjobboldali információk szerint az üldözött roma kisebbséghez tartozó, a basa kincsét illegális uzsorában megszerzett Szaffit hozzák összefüggésbe. Ez a feltételezés ostobának tűnik, de valószínű. Az izraeli ügynököktől kiszivárgott pletykák szerint az ügyben a legfelsőbb vonalat a Menő Manónál érdemes keresni.
A gigantikus botrány dollár papájának vádja alól sikeresen tisztázta magát az élemedett korú visszavonult sorozat sztár, Tapsi Hapsi, aki mióta nagy szeletet vásárolt a hazai energia-iparban, azóta inkognitóban, Paksi Hapsiként él egy meg nem nevezett Dunamenti városban.
2011. február 9., szerda
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)






