Szeretek élni, mégis mindig megakarok halni

Első mondat. Igazából még nem tudom mit akarok mondani. Csak valamit, valamit ami megmagyarázza, hogy miért is vagyok ilyen, vagy hogy egyáltalán mi vagyok. Akkora bennem a zűrzavar, hogy magam sem tudom, hogy hol az eleje. Élet. Érdekes elgondolkodnom rajta. Rövid, mégis oly hosszú. Eléggé vicces érzés mikor az élet szeretete keveredik a halálvággyal. Miért akarok élni? Gyáva vagyok meghalni? Nem. A haláltól nem féltem sosem. A szembesülés pillanatától sem, mikor bizony kisgyermekként ültem kint az udvaron egy fatuskón és hallgattam a háború zaját. Háború volt. Nem csak odakint, hanem idebent is. Megfogok halni? Igen. Mint mindenki más. Az élet velejárója. De mikor jön ez az ideje? Szeretek élni, mégis mindig megakarok halni. Túl mélyre kerültem volna? Nem vágom fel az ereimet, nem kötöm fel magam és még gyógyszert sem veszek be. Nem fajul tetlegességig ez az iszonyatos halálvágy. Nem akarom, hogy gyengének lássanak. Felveszem a maszkom, de az nem én vagyok. Hányszor hangoztatom, hogy mennyire kemény vagyok és kitartó. Pedig belül már régen kudarcra ítéltem magam. Félek az emberektől. Elhatározom, hogy nem engedek közel senkit sem magamhoz, aztán jön valaki aki egy pillantással lecsatolja a páncélom. Lehet túl érzékeny vagyok. Elgondolkodom, hogy vajon vagyok -e én fontos valakinek annyira, mint amennyire fontosak voltak nekem azok az emberek akiket egykor szerettem. Nekem sosem volt gyerekkori barátom. Én társaságból társaságba kerültem mindig, az aktuális barátnőmnek köszönhetően. Sosem volt olyan ember aki engem tartott a legjobb barátjának. Nekem viszont számtalan. Nem tudom mitől lettem ilyen. A suliban mindig piszkáltak, itthon sem volt más a helyzet. Nem találom helyem ebben a világban. Nem tudok beilleszkedni a társadalomba. Már a szórakozás sem a régi. Már csak azt figyelhetem ki köt épp belém. Semmilyenek a napjaim. Meló, itthon. De nincs erőm változtatni rajta. Szerelem is olyan reménytelen. Helyben nem találok senkit sem. Valahogy nem vagyok kibékülve a környezetemmel. A "nekem való" lányok meg nagyon messze vannak. Néha úgy érzem, gyorsan belenyugszom a dolgokba. Csendet akarok a lelkemben. Tudni egyáltalán, hogy mit akarok. Egyszerre nem tudok mindenkinek megfelelni. De nem is akarok. Élni akarom a saját életem, vagy meghalni végre. Néha átsuhan rajtam az érzés, hogy az élet elmúlik akkor egyáltalán érdemes -e harcolni. Erre a kis időre kivenni a részünket nekünk is a jóból, hogy mi is kaphassunk egy szeletet abból a tortából. Hát az aktuális hangulatomtól függ, hogy épp mit akarok. Néha tombol bennem minden és a világot akarom megváltani, aztán az első akadálynál meghátrálok. Félek a jövőtől, mely úgy érzem nem tartogat sok boldogságot számomra. Félek attól, hogy egy pillanat alatt összeomlik az, amit eddig felépítettem. Néha úgy érzem, hogy "ellopták az álmaim", hogy valaki más érte el azt amit én szerettem volna. Valaki más oldalán van a szeretett lány, valaki más ment abba a suliba ahová én akartam volna és valaki más áll a színpadon helyettem. Ilyenkor eluralkodik rajtam a düh és a gyűlölet, de igazából csak magamat okolhatom. Egyáltalán várok -e valamit ettől az élettől? Nem tudom. Érdemes e harcolni a mulandóért? Azt sem tudom. Csak azt tudom, hogy egy helyben állok, a múltam elakarom felejteni, a jövőt meg nem szeretném megélni. Halott vagyok belül? Vagy túlságosan is élek? Azért élek, hogy meghaljak és azért halok meg, hogy éljek... Élet.... Ki érti ezt...?

legújabb versek

Reménytelenül

Az érzés amitől összeszorul a szíved,
mikor meghal benned minden reményed,
mikor érzed, nem vár már semmi jó,
mikor lelkedre leullik az első hó.

A könnyeket már nem lehet visszafolytani,
kicsordulnak, és vért akarnak ontani.
Belekóstolhattál a boldogsába,
mégis belepusztulsz a vigasztalan gyászba.

Nézed a felhőket, hogy volnulnak végig,
keserves gondolatok kísérnek a sírig.
Magadra zárod a pokol kapuját,
megülöd lelkednek halotti torát.

Érzed, ő már nem fog rád gondolni,
hiú ábrándok közt fogsz szűntelen bolyongani,
hiába mondod neki, hogy szereted,
csak sajnáló mosolyt kapsz, s üres szeretetet.


Ok és Okozat

Ő sír miatta, te sírsz őmiatta.
Ő meghal érte, te meghalsz őérte,
és a kör már soha nem zárul be.


Neki

Kedvesem, hányszor láttam
arcod minden csepp könnyemben,
s hányszor öleltem át önmagam,
hitegetve, hogy karjaid között lelek nyugalomra.
Tükörbe nézve látom a kék lélektükröt,
az összetört üvegcserepeket.
Már nem ismerem fel a szem mögött a lelket,
mely mindig tovaszáll hozzád,
hogy bár alvó arcod láthassa,
amikor megérinti a holdsugár.


Hol a tegnapok sírja nyílik...

Hol a tegnapok sírja nyílik,
hol a múló nyarak tornyosulnak fölénk,
ott lelem meg elveszett mosolyodat,
a sötét egek fellegén.
Az a sok könny, mit szemem kéksége érted hullatott,
hiába sírnak felhőtlen éjszakán a fénytelen csillagok.
Lélek fekete fátylait tépkedő magány,
szívembe költözik némán a kíváncsi talány.
Árnyak rabja lett szívemben,
hangtalanul csengő naív kis rímekben,
sorok között olvasva végzetem,
nekem nem való a boldog szerelem.


Vakság

Szemeim csendjére
leszállt az éj.
többé nem látok 
esőcseppet, hópihét,
pillangóknak kecses röptét,
síron, őseinknek emlékét
őrző, mohalepte nevet.
Többé nem látok
mosolyt arcodon,
fáradt könnycseppet
megszüleitni szemeidben.
Immár vak vagyok.
Fejemre bolrul annyi árny,
emésztő, bizonytalan félhomály,
mely mohó kutyaként
nyaldossa üres szemüregeim.

Ez a jutalmam
minden gyarló
pillantásomért.


Új remény
  
Rejtőzve vártam rád,
letűnt korok sírjánál.
Új hajnal képét feledni
véltem árnyszőtte éj ráncaiban.
Az idő, a csalfa kisfiú,
akár a lovas vitéz,
elvágtatott a fejem felett,
de a boldogság aranykapui
nem níltak meg előttem.
De napját hoztad
boldogságomnak,
orcád ragyogó mosolyával,
melyben eljövendő új
hajnal fénye látszott.
Lelkem téljébe
tavasz virágát
hoztad ajándékul.

Felvirradó hajnal megnyitotta
vak szemeim világát.
Megtaláltam mindazt,
miért lelkem epedve vágyott.
Téged, ki nem enged
elsülyedni a mélabú
fekete tükrének
börötne alá.


Lélekvirág

Szeretnék vitág lenni,
Fényedben megszületni,
Kezeid közt meghalni,
ajlaidon elhervadni.


Sosem kellett...

Sosem kellett nekem
annyi jó, mit reméltél adni.
Én csak jó szóra vágytam.
Sosem kellett nekem
annyi szép, mivel
gyönyörködtetni akartál.
Én csak a naplementét
akartam nézni szemeidben.
Rád vágytam, csakis rád,
Nem hazug játékokra
melyek a szív sebeit,
újra és újra feltépik.
Elég lett volna
csak önmagad lenni.


Utolsó út

Szürke minden,
halott a táj,
arcom égetni,
a bágyadt holdsugár.

Elindulok lassan,
vándorútra térek,
szívemben őrzöm,
rég halott emléked.

Világok küszöbén,
ajtókat döngetek,
dalom nem halják,
csak a néma fenyvesek.

Benőtte már a gaz,
siromnak kövét,
az elmúlás halgatja,
szelek bús énekét.


Múló idő

Az idő egyre múlik,
vasfoga szűntelen marja az éveket,
Fakó félelem unalomból űzött
játékai a halálnak,
akár elpazarolt életünk
tünékeny percei...
Hiába gondolt gondolatok,
hiába tett tettek.
De az idő nem áll meg,
szűntelen amrja az éveket.


Miért szól...

Miért szól szívemből
szerelmes ballada,
ha csak a szél sodorja
tova a pusztaságba?

Ha nem talál halgatásra
minek is szóljon,
inkább az érzést
magamba folytom.


Új világ

Sötétség szállt a lelkekre.
A kitaposott ösvény végére értem.
Nem hallottam madárdalt,
Nem láttam mosolyt az arcokon,
Csak fájdalmas sikolyokat találtam,
Gyötrelmek elnyújtott sóhalyait.
Nász helyett, gyászi leplet
Tekertem halott tested köré,
S arcomra fagyott vigyorral
vetettem magam
Tűztengerek habjai közé.


Siratódal

Elsiratom édes a multat,
mikor még karjaim között
kerested a menedéket.

Elsiratom a percet mikor
szemeid fürkészték szemeimben
a szerelmes gondolatokat.
Elsiratam mindenem,
simogató kezeid,
melyek lágyan
érintik arcomat.
Elsiratom a veled
töltött perceket.

Koporsóba zártam arcod s mosolyod,
Lehet élsz még, de szívemen kívül,
Valahol...


Haikuk

Halál szövi fonalát,
majd gondol egyet,
és elvágja azt.

*

Túk sok a gondolat,
mégsincs értelem.
Csak a csatazaj.

*

Tükörbe nézek,
arcom fürkészem.
Vajon hová tünt
szemeimből a láng?

*

Aludnék én csendesen.
De a magány
nem ringat el.

*

Már nem áll úgy
kezemre a toll.
Tegnap éjjel
összetörtem mérgemben.

*

Ajkamról lehervadnak
a szavak, akár
csalódott arcáról a mosoly.

*

Nincs kedvem írni.
úgyis csak
magamat ismételném.

*

Minden olyan sötét.
Egymásba gabalyodott karjai
az időnek folytogatják a nyakam.

*

Mikor elkezdel
félni az őrülettől,
már régen megőrültél.



Vég-dal

Csak egy lépés és vége,
zuhanuk alá együtt a mélybe,
hamis poklok bugyraiba
és ha az éj nem dalolna,

Majd mi zengjük énekünket,
dalba írva végzetünket,
hatalmat adva a régi isteneneknek,
veszendőt a az elveszettnek.

És ha nincs is értelem,
világokban virág terem,
igaz csendnek dallamával,
igazságnak szép szavával.

Új dalra már nincs idő,
én vagyok a veszendő,
vágyakozva vártam őt,
a csodát hozó szép jövőt.


Kár volt...

Mint sóhaj a szelek szárnyán,
úgy száll tova a felismerés,
Kár volt a csók mit
számra szád égetett,
kár volt minden szó,
minden perc és minden gonolat,
mit szived kergetésére pazaroltam.


Szerelem

A szerelemtől már
falánk férgekké vállnak
gyomromban a pillangók.


Ötlettelenség

Nincs már hely
az üres lapon.
Másra szánom a betűket.


Árnyékember

(Vajon mit látsz, ha egy hajláktalan
szemébe mélyen belenézel?)

Lehullott levelet
kerget a szél,
elmúlt nyarakról
búsan mesél.

Elpusztult minden,
halott a táj,
odalint a télben
valaki vár.

Szakadt kabát
egyetlen ruhája,
ablakodon benézve
a bánat átjárja.

Mig te odabent
a melegben üldögélsz,
addig ő a hidegben
életére visszanéz.

Nem volt semmije,
és nem is lesz soha már,
halk sóhaja
az éjben tovaszáll.

Szive immár
sok éve lakatlan,
nem folyik vér
az üres falakban.

Nem gondol senki rá,
s ő sem gondol senkire,
epedve várja
mikor jön a végzete.

Egyetlen társa csak,
a kisértő, hű magány,
ridegen fekszik már
a halálnak asztalán.

Vajön ki ő?
Senki sem tudja,
karmait kitárva
várja a pokol bugyra.

Nézz a szemébe,
és megismered őt,
a mindik kűzdő,
sohasem létezőt.


Egy a sok közül

Elfednéd a rosszat,
pedig te nem tettél
sohasem olyat.
Minden apró hibádért
a világ rád mutogat.
Ki vagy te?
Nem tudod,
csak a bűnös ujjak
merednek rád,
és nem mesélik
el az égen a
néma csillagok.
Vannak körülötted sokan,
egytől-egyig mind
arctalan emberek,
gyenge robotok,
és ne hidd el,
hogy egyedül csak neked
fájhat a szeretet.
Halottak vagyunk mind
s minden tettünk az,
csak mi még nem tudjuk azt,
téli vihar közepén
rhátlanul várjuk,
a sosem jövő
virágos tavaszt.


Szürkeség

Színtelenné vállt minden,
szürkék lettek a nappalok,
ahogyan az éjszakák is.
Monoton minden,
reggel felkelsz, este fekszel.
Nincs tartalma a napnak.
Robotokká lettünk mind,
kattogó hús-szörnyetegekké.
Hajszoljuk a boldogásgot,
de nem látunk túl
elménk szürke ködén.
A fő sem zöld már,
ahogyan  nem kék
a tiszta ég sem
és már a folyók
habjai sem úgy
fodrozódnak,
mint akkor régen,
mint régmúlt,
elfeledett emlékeinben.
Katt katt katt katt...
Mononon kattogás a fejben.
Már a gondolatok
sem a régiek,
Szürkék, ridegek.
Hidegek a csókok,
s szürke szemekkel
fürkésszük magunk körül
a monoton világot.

Pedig gyermekkorunkban
tarkára festettük,
még a felhőket is.